Gondolkodni annyi, mint visszhangot verni.

Ha nincs szeretet, a világ olyan, mint az ablak előtt elsuhanó szél. Nem foghatod meg a kezeddel, nem érzed a szagát sem.

A halál, mint olyan, nekem nem félelmetes. Ahogy Shakespeare mondja, ha idén meghalunk, jövőre már nem kell.

Van a világon olyan bánat is, amit nem lehet megsiratni. Az a fajta, amit senkinek se lehet elmondani, s ha mégis, akkor sem értik meg. Ez a szomorúság megváltozhatatlan, csendben megüli a szívet, felhalmozódik, mint a hó a szélcsendes éjszakákon.

Behunytam a szemem, megpróbáltam fölidézni annyi elveszett szépséget, amennyit csak tudtam. Közelebb húztam őket, beléjük kapaszkodtam. Közben mindvégig tudtam, milyen röpke az életünk.

Az égbolt ragyogó színekben játszott. Úgy érezte az ember, hogyha beszívja a levegőt, az ugyanolyan kékre festi a tüdejét is.

Az ember egyik pillanatban derűlátó, a következőben már lesújtja a bizonyosság, hogy úgyis darabjaira hullik minden. És a végén pontosan ez történik.

Rengetegen vannak, akik nem hisznek az igazságban, hanem abban, amit szántszándékkal hinni szeretnének. Hiába meresztik tágra mindkét szemüket, valójában nem látnak semmit. Az ilyeneket becsapni gyerekjáték.

Nekem senkim sem maradt. Nem volt velem más - csak én. Mint mindig.

Az a gentleman, aki nem azt tesz, amit tenni szeretne, hanem azt, amit tennie kell.

Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlan ránk törő fájdalommal szemben.

- Mennyire szeretsz?
- Eléggé ahhoz, hogy a világ összes dzsungelének minden tigrisét kezes báránnyá varázsoljam ennyi szeretettel.

Ha teljes sötétség vesz körül, nem tehetsz mást, mint ülsz és vársz, hogy a szemed hozzászokjon.

Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz.

Sokkal türelmesebb vagyok másokkal, mint saját magammal szemben, és sokkal könnyebben elő tudom hozni a jót másokból, mint magamból. Olyan vagyok, mint az a csiszolópapír a gyufásdoboz oldalán. De nem bánom, nem érzem, hogy ez nekem rossz lenne. Inkább legyek elsőrangú gyufásdoboz, mint másodrangú gyufa.