És egyszer vége lesz a viharnak. Nem fogsz emlékezni, hogy csináltad végig, hogy élted túl. Még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy tényleg véget ért. De egy dolog biztos. Amikor kijössz a viharból, nem az az ember leszel, aki besétált abba. Ez minden, amiről a vihar szól.

Az emberiség végül is olyan genetikusan meghatározott járművön ül, mely nem térhet ki a kerékvágásból. Ezeken a szekereken visznek bennünket lóhalálában egyik nemzedékből a másikba. A genetikus anyag nem ismeri, hogy mi a jó és mi a rossz. Azt sem tudhatja, hogy szerencsések vagy szerencsétlenek leszünk-e. Egyszerűen eszközök vagyunk, semmi több. Az örökletes anyag csak arra figyel, hogy számára hasznosak vagyunk-e.

Az emberi érzések között talán nincs is olyan kezelhetetlen, mint a féltékenység meg a büszkeség.

Milyen fura az élet, nem? Vakítóan fényesnek és abszolútnak látunk valamit, készen állnánk mindent eldobni, csak hogy a mienk lehessen, aztán eltelik egy kis idő, vagy más szögből vizsgáljuk meg, és lám, megdöbbentően fakó. Nem értjük, mit is láttunk benne korábban.

Az értelmi képességeket semmiféle műtéttel nem lehet javítani.

Nagyon nehéz úgy keresni, hogy nem tudod, mit keresel.

Az emlékezet olyan, mint egy regény, a regények olyanok, mint az emlékezet.

Piszkos épületek, névtelen emberek tömege, soha nem szűnő zaj, zsúfolásig teli vonatok, szürke ég, a teret uraló hirdetések, vágyak és lemondások és ingerültség és izgalom. Végtelenül sok választás, végtelenül sok lehetőség. Csakhogy miközben végtelenül sok, egyben nulla. Mindent a kezünkbe fogunk, és közben a nagy nullát markoljuk. Ilyen egy nagyváros.

Néha úgy érzem, hogy óránként idősödöm. És az a félelmetes, hogy ez igaz.

Ameddig van valami közölnivalóm másokkal, addig minden bizonnyal létezem.

Most csak várni lehet. Tudom, hogy keserves, de mindennek megvan a maga ideje. Úgy, mint a dagálynak és az apálynak. Senki sem tudja azt megváltoztatni. Amikor a kivárásnak van itt az ideje, várakozni kell.

A sors az, amit utólag pillantunk meg, nem az, amit előre tudunk.

Az ember szíve éjszakai madár. Csendesen vár valamire, és ha eljött az idő, egyenesen elrepül felé.

Akármilyen jól megértjük egymást valakivel, akármennyire szeretjük, egy másik ember szívébe belelátni, hát az lehetetlen kívánság. Aki ilyesmit kíván, az csak magának okoz fájdalmat. A saját szívünkbe azonban, ha megtesszük az erőfeszítéseket, beleláthatunk, a befektetett erőfeszítéseink arányában.

Az emberi kapcsolatok, különösen férfiak és nők kapcsolata, hogy is nevezzem, nagyobb léptékű kérdés. Homályosabb, öntörvényűbb, szívszorítóbb.