A kapcsolatok nem azért érnek véget, mert két ember valami rosszat tett egymásnak, hanem azért, mert két emberben valami rossz egymásnak.

A hagyományos életvezetési tanácsnak - az összes, a szünet nélkül tolt pozitív és boldog önsegélyező rizsának - az a rögeszméje, ami nincs. Rárepül arra, amit te máris a gyarlóságaidnak meg a gyengeségeidnek tartasz, és még jól fel is nagyítja őket. Azért tudhatod meg, mi a pénzkereset legjobb módja, mert eleve úgy érzed, hogy nincs elég pénzed. Azért hajtogatod a tükör előtt állva, hogy milyen gyönyörű vagy, mert eleve úgy érzed, hogy nem vagy gyönyörű. Azért követed a randi- és párkapcsolati tanácsokat, mert eleve úgy érzed, hogy téged nem lehet szeretni. Azért próbálod idétlen vizualizációs gyakorlatokkal bűvölni a nagyobb sikert, mert eleve úgy érzed, hogy nem vagy elég sikeres. Ironikus módon ez a görcsölés a pozitívra - a jobbra, a szuperebbre - csak újra és újra arra emlékeztet minket, hogy mik nem vagyunk, mi hiányzik belőlünk, és mik lehettünk volna, ha nem mondunk csütörtököt. Elvégre egyetlen boldog ember sem tartja szükségesnek, hogy a tükör elé állva mondja fel, mennyire boldog. Mert a boldog ember csak boldog.

Magabiztos ember szükségtelennek tartja bizonyítani a magabiztosságát. Gazdag ember szükségtelennek tartja bizonygatni a gazdagságát. Az ember vagy gazdag, vagy nem gazdag. Ha pedig örökösen valaki másnak álmodja magát, csak azt a tudat alatti igazságot erősíti egyre tovább, hogy nem az, akit megálmodott.

A jó élet titka, hogy ne izgassuk magunkat minden szaron; kevesebbet izgassuk magunkat, és csak olyasmiért, ami igaz, halaszthatatlan és fontos.

A világ egy bolondokháza, és nincs ezzel semmi baj, mert mindig is az volt, és mindig is az lesz.

A vágy a pozitívabb élményekre önmagában is negatív élmény. Ugyanakkor paradox módon a negatív élmény elfogadása önmagában is pozitív élmény.

Ha menekülni próbálunk a negatívumok elől, ha ki akarjuk kerülni, ha el akarjuk fojtani vagy némítani őket, az csak visszalő. A szenvedés kerülése a szenvedés egyik formája. A bukás tagadása maga is bukás. A szégyenletes rejtegetése a szégyen egyik formája.

A fájdalom fölfejthetetlen fonal az élet szövetében; kitépni nemcsak lehetetlen, de árthat is, mert a próbálkozástól minden más felbomolhat.

Te és az összes ismerősöd halandók vagytok; az itt és az ott közötti kurta időszakban korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésetekre a dolgok, amikből érdemes ügyet csinálni. Nagyon kevésből érdemes. És ha te összevissza, válogatás nélkül ügyet csinálsz mindenből és mindenkiből - akkor bizony el fogod kúrni az életed.

Ha te következetesen balhézol minden pitiáner szarság miatt, ami bosszant - mert a volt fiúd új fotót posztolt magáról a Facebookon, mert a távirányítóban semmi idő alatt lemerülnek az elemek, mert már megint lecsúsztál a kiárusításról, amikor két kézfertőtlenítőt kaphattál volna egy árban - van rá esély, hogy az életed sivár. És ez a te bajod. Nem a kézfertőtlenítő. Nem a tévé távirányítója.

Az érettség akkor következik be, amikor az ember megtanulja, hogy kizárólag azon balhézzon, amin érdemes.

Ahogy beleöregszünk a középkorúságba, valami más változni kezd. Csökken az energiaszintünk. Megszilárdul az egyéniségünk. Tudjuk, kik vagyunk, és elfogadjuk magunkat, azokkal a tulajdonságainkkal együtt, amelyekért nem vagyunk odáig. És ez érdekes módon felszabadító. Már nem kell szívózni mindenért. Az élet olyan, amilyen. Elfogadjuk a ragyáival együtt.

A problémák sosem fogynak el, csak lecserélődnek, és/vagy felsőbb kategóriába lépnek.

A negatív érzelmek arra sürgetnek, hogy csinálj valamit. Ha ilyeneket érzel, azért érzed, mert csinálnod kellene valamit. Viszont a pozitív érzelmek jutalmat jelentenek azért, mert helyesen jártál el. A pozitív érzelmektől egyszerűnek látszik az élet, és neked nincs más dolgod, mint ezt élvezni.

Az érzelmek beletartoznak életünk egyenletébe, de nem jelentik az egész életet. Csak mert valamit jónak érzünk, ez még nem jelenti azt, hogy valóban jó is. Csak mert valamit rossznak érzünk, ez még nem jelenti azt, hogy valóban rossz is. Az érzelmek pusztán jelzőtáblák, neurobiológiánk javaslatai, nem parancsok. Tehát nem kell feltétlenül bízni bennük, sőt, hitem szerint inkább hozzá kellene szoktatni magunkat, hogy megkérdőjelezzük őket.