Valami a bensőmből kavargó forrósággal tört elő, s ez édes volt, meleg, és olyan bőséges, hogy szinte elviselhetetlennek éreztem. Rájöttem, hogy van egy igazi barátom, aki megérti, és nagyra becsüli azokat a dolgokat, amelyek fontosak a számomra.

Nem is olyan egyszerű valamit a tudattalanba zárni, és ott pihentetni.

Idővel a gyász sajgó fájdalma átadja helyét az emlékezésnek, s az ember lényének üresen kongó részei újra megtelnek hangokkal, beszéddel, nevetéssel...

Az emlékek arra valók, hogy az emberek osztozzanak rajtuk.

A félelem az a mély, émelygős érzés, amit egy várható szörnyűség vált ki.

Az egy szobában való együttélést az is megnehezíti, hogy képtelenség bármit is elrejteni a másik elől. Persze nem a pár nélküli, koszos zoknikra gondolok, vagy arra a galacsinná összegyűrt, tizennégy papírlapra, rajtuk egy sikertelen vers próbálkozásival. Elrejteni a legbensőbb, magánjellegű dolgokat kell: a könnyeket, melyek az ember szeméből olykor kikívánkoznak, a gondolatokat, melyeket egy csöndes, magányos zugban szeretne végiggondolni, a szavakat, amelyeket hangosan szeretne kimondani, hogy hallja, hogyan hangzanak - de más ne legyen fültanúja.

Az egész világ megváltozott. Csak a tündérmesék maradtak a régiek.