Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem.

Lehet, hogy többé már vissza sem jövök - ha nem talállak, ha nem beszélhetek veled, ha nem mondod, hogy éljek tovább a kedvedért, a szívedért, a gyönyörű­ségedért, a szerelmedért... Ha nem lelem fel a hangodban a reggeli falevelek illatát, a kezed szorításában az álom ölelését és a szemedben a fényt, amely a kelő napé, amint fénylő, fehér kócsagmadarakat küld előre a borongós felhők közé, míg alant hidegen, szigorúan hullámzik az éjszakai tó.

A nők imádsága kitartóbb pajzs, mint az acélból vert páncél a férfiak mellén.

Minden embernek van valami titka, amelyről sohasem beszél életében.

Az embernek csak az első lépést kell megtenni a züllés útján, a második lépés már természetszerűleg következik.

Mert a szem néha káprázik... Káprázik, és ez az emberi boldogság.

Csak a szerelemben hiszek. Jóformán minden azért van a világon, mert férfiak és nők szeretik egymást.

Légy víg, mint én. Hisz senki se
veheti el tőlünk azt, ami egyedül a
miénk: emlékeinket.

Álom: játék, mint az élet... Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.

Nem olyan könnyű huncutnak lenni.

A nagyvilági életben szükségünk van olyan arckifejezésekre is, amelyek nem mások, mint álarcok. Némely embernek csak akkor látszik meg az igazi arca, amikor a halál csinálja azt.

Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki nem tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása volna róla.

Igazi életüket álmukban élik az emberek.