Semmink sincs - csak múltunk van, és múltunkban gyönyörűen zengő nyelvünk.

Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni hozzá, s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint azt, hogy "én drága jó feleségem!"; vagy pedig egy napra vagy egy órára elővenni, azután kirúgni és kiszellőztetni a szobát, s jól megmosakodni. A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.

A szerelem sem más, mint egy hajnali álom, amely dolgot már előtte is többen felfedeztek. Amint az álomban történnek a lehetetlenségek, ugyanúgy megesnek azok a szerelemben is.

A szerelmet a földöntúlról hozza magával az ember, ezért nevezik szentnek ezt az érzelmet. Bizony a földön csodaszámba megy az, ha valaki biztosan rátalál a párjára. Az igazira, akivel lelkében és testében ugyanegy, akiket, a példaszó szerint, egymásnak teremtett a nagy természet. Ezért olyan kevés a boldog házasság. Ezért jár az emberek legnagyobb része szerelem nélkül végig a világon. Szerelem! Az igazi szerelmet csak a nagyon kiválasztottak ismerik.

Az álmokat hagyjuk meg álmoknak. Még oly gyengédek, hogy kézzel nem lehet nyúlni hozzájuk. Csak fújni lehet ez álmot a levegőben, mint a gyerekek a réten a vadvirág szálló csillagát.

Midőn a kínzó betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a felépíthetetlen rommá égett szív, a tekintet elhályogosodása, az elpusztult fantázia és az elakadozó lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé keresnivaló nincs az emberek között, a négy falon túl, a zajgó életben.

Bizonyos tudomásom volt arról, hogy a leghosszabb táncnak is vége van, megvénül a csalfa lány, formáját veszti a kívánatos menyecske, gyászruháját leveti az öregasszony; s ugyanezért nem ugrottam kútba sohasem szerelem miatt.

Nincsen olyan nő, aki meg ne hallgatna, ha kellő időben lépsz a sarkára. Nincsen olyan leány, akinek hazudni ne lehetne. Ne félj, légy bátor, a vakmerőség erény a nők körül, légy erőszakos, rabold a csókot, használd fel izmaidat és aztán ne gondolj az elmúlt szerelemről többet, mint egy szerencsés kirándulásról.

Okos embernek tudni kell, hogy a nők sokkal gyengébbek, mint a férfiak: az álmaik és a gondolataik, ha egyszer nyilvánosságra kerülnének, bízvást azt eredményeznék, hogy egyetlen férfi sem akasztaná fel többé magát boldogtalan szerelem miatt; a vágyaik és a szerelmi kívánságaik elefánt nagyságúak a férfiérzéshez képest; és a lesütött szemekben nemcsak Capulet Julia önfeláldozása, de Báthory Erzsébet vérszomja is tükröződik.

Nem lehet szerelem nélkül maradandó és becses dolgot alkotni.

Változatosság kell a férfinak, mert így teremtette őt a mindenható. Mi szegény nők csak egyszer szeretünk, vagy legalábbis ráfogjuk valakire, hogy őt szeretjük életünk végéig.

Elmegyek messze, és sohasem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?... Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat... Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél... akiket úgy hordoztál darab ideig a szívedben, mint bálványképeket... akik nélkül nem tudtál volna élni... akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtettek... mindenki elhagy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új mondanivalójára kíváncsiak... szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi életének az országútján... időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott mámorok... nadrágok és szoknyák... veréb- vagy fülemilehangok... éjszakák, amelyek elmúlnak... De én örökre a tiéd maradok.

Az élet egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben a tavasz áhítatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az emberhangtalan magányban.

Éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük.

Még sohasem szerettem senkit. Csak annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam, és úgy ültem az ágyban. És csak akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az arcomat nyomtam, és jólesett csendesen, hosszasan sírdogálni. A könnyek végigfolytak az arcomon, és lassan álomba ringattak.