Attól, hogy valakit felvesznek az orvosi egyetemre, még nem válik belőle empatikus, a beteg problémáját átérző ember.

Egészségügyünkben egyszerre van jelen a szükségkórházak nyomora és a világszínvonal, és nem tudhatjuk, melyik jut, ha baj van.

A kádári, az állam emlőin csüngő néplélek számára nagyon fontos, hogy minden ingyen legyen, mert nekünk az a jó. Mindegy, milyen, csak kapjuk ingyen. Az így szoktatott alattvaló a magasabb minőségért sem gondolja úgy, hogy megéri fizetni, a központilag kapott ellátmánnyal úgy van, hogy az olyan, amilyen, legfeljebb hőbörög, de nem érzi magát igazi ügyfélnek, aki joggal vár el minőséget. Ebből a pozícióból nem nagy a mozgástér: ha a jobb, hatékonyabb állami ellátásért több adót, járulékot vagy ne adj’ isten vizitdíjat kellene fizetni, azt elutasítja a többség - persze azért is, mert nem hiszi már el, hogy a befizetett összeget tényleg rá költenék.

Az egészségügy nehezen átlátható, összetett rendszer, de ettől még nem kell, hogy agybénító áhítattal tekintsünk rá.

Jellemző emberi hozzáállás, hogy túlértékeljük saját szakmánkat: egyvalamihez értünk, és aki annak a területnek a három szakkifejezését nem tökéletesen alkalmazza, azt idiótának nézzük.

Nincs nagy választék, az orvos veszélyeztetett faj Magyarországon.

Fontos az orvosba vetett bizalom, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Vannak dolgok, amelyeket nem mindenki engedhet meg magának. Van, aki kocsival jár, másnak csak a sétálásra futja. A boltban az egyik vásárló olasz karácsonyi mazsolás kuglóffal zsonglőrködik a pénztár előtt, nem kevésbé szimpatikus embertársa pedig két nyavalyás zsömlére számolgatja az aprópénzét. Az ilyen társadalmi különbségeknek normális ember nem örül, de tisztában vagyunk vele, és nem úgy kell küzdeni ellene, hogy eltakarjuk őket, mint egyszeri autópálya-építő a szegénynegyedet fallal, hanem úgy, hogy teszünk a szegénység ellen. Mármint nem feltétlenül "mi", hanem elsősorban az ország vezetői.

Az orvos nem ér rá, ezért ha megműteni nem is kell magunkat, a betegségünkről érdemes önerőből is tájékozódni.

A mindentudás érzete a szakmai előmenetellel arányosan nő.

Ha baj van, az érzelmileg megterhelő helyzet, így az ember még annál is gyerekesebben viselkedik, mint egyébként szokott.

Általában rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat meggyógyítani, még ha az orvosok sokszor úgy is tesznek, mintha ehhez nem sok közünk volna.

Még a saját hibájáért is kevés ember vállalja készséggel a felelősséget, nemhogy azért, amihez semmi köze.

Attól, hogy egyik dolog után történik a másik, nem biztos, hogy a másiknak az egyik az okozója.

Ha a bűnüldözés mindenben a jogszabályok szerint működne, bezárhatnánk a kórházakat.