Az életünk tervszerű véletlenek sorozata.
Egyedüli példányok vagyunk. Valamennyien. Az ember tartson ki ritkasága mellett.
Kergetni, sürgetni az időt, hogy múljék, hogy legyen szíves már elmúlni - ezzel tölti az ember életének nagyobbik felét. Minő megfontolatlan baromság, amikor a pillanatok mélyében annyi a tanulságos s annyi az elásott kincs.
Az ember legtöbbször a maga képzelgéseire haragszik, s aztán ott terem a valóság, s kiderül, hogy sokkal csenevészebb, sokkal törpébb, hogysem megérdemelné áldozatos haragunkat.
A nőkben még van az általános szerelmi féltékenységen kívül ezer kisebb fajta féltékenység is, amiknek legtöbbje az irigységgel tart rokonságot.
Gyanúsak voltak nekem mindig a szív emberei, akik állandóan a más lelkiismeretén zörgettek, s a jóság kellemetlen ragacsát izzadták magukból. Röviden, nem az az ember voltam, aki mindig készen van arra, hogy valami magasztos dologtól meghatódjék.
A geometria szerint a párhuzamos vonalak csak a végtelenben találkoznak. Látja, mi is ilyen párhuzamos vonalak vagyunk. Azt hiszem, már csak a végtelenben fogunk találkozni.
Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában. Valaki ott járt közben és egyet-mást elrakott a helyéről.
Az emlékezés kéj és gyönyör, de van egy fogyatékossága: túlságosan egyéni gyönyör és névre szóló fájdalom.
Aki szereti a gúnyt s azt olyan szorgalmasan ápolja felebarátaival szemben, annak szemrebbenés nélkül kell tűrnie, ha olykor őt is telibe találja egy eltévedt cseresznyemag.
Törekvő bulldogok tudják oly buzgón fogni az ember nadrágszárát, amilyen konokul belekapaszkodtam én a dicsőség tovalebbenő pantallójába s szeretett nőim elvillanó nadrágocskájába. Nem sokra vittem náluk, csínosat rúgtak rajtam, amíg végre eleresztettem őket. De óvakodtam attól, hogy sebeimet mással kötöztessem be. Mert nincs haszontalanabb dolog a felebaráti kötszereknél.
Az illemkódexet is halandó emberek szerkesztették, és az az illemszerkesztő vesse rám az első követ, aki maga is nem szenved valami szerkezeti hibában. Véges kis lények vagyunk, téveteg báránykák, nem szabad egymást komolyan vennünk.
A múló évek arra tanítják az embert, hogy egy kissé valamennyien alávalók vagyunk. A legutóbbi népszámlálásnál kitűnt, hogy angyalok már nemigen fordulnak elő közöttünk.
A világot senki sem fogja szebbé tenni, nincs is rá szükség, csak magunkat öntsük egy kicsit elviselhetőbb formába.
Az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán. Ami engem illet, én szeretek az érem mindkét oldalára rákacsintani.