Felgyulladnak a lámpák, villódznak a képernyők, a gépek mozgásba lendülnek. Imádom ezt. Az érzést, hogy életre kelnek a dolgok. Fellépek a mozgólépcsőre, és megyek, megyek felfelé, mint egy lélek a Mennyországba, a gyerekkorunk cukormázas álomvilágába. Mára ez is csak egy ízléstelen tréfává változott.

Ahogy elillan belőle az életerő minden maradványa, először a haszontalan apróságok távoznak az agyból. A filmes idézetek, a rádiós szlogenek, a celebpletykák meg a politikai ígéretek, mind-mind szétolvadnak, és csak a legerősebb, legmegrázóbb emlékek maradnak. Ahogy az agy meghal, letisztul, kikristályosodik benne az élettörténet. Úgy hat rá az idő, mint a jó borra.

Az a sok szarság, amit az emberek magukkal csinálnak... lehet, hogy mind ugyanazért van, tudod? Hogy legalább egy kicsit elnyomják vele a saját hangjukat. Hogy megöljék az emlékeket anélkül, hogy magukat is megölnék.

Erősen magamhoz szorítom. A részévé akarok válni. Nem csak benne lenni, hanem mindenhol, körülötte. Azt akarom, hogy nyíljanak meg a bordáink, találkozzon a szívünk, olvadjon össze. Hogy a sejtjeink élő fonatként tekeredjenek egymás köré.

A világ, amiből ez a történet származik, már rég elpusztult, mindenki halott belőle, de továbbra is megérinti a jelent és jövőt, mert valaki elég fontosnak érezte ahhoz, hogy megőrizze. Hogy szavakba öntse. Hogy emlékezzen rá.

Szavaztunk, vezetőket választottunk - elbűvölő férfiakat és nőket, fehér mosolyú, mézesmázos nyelvű politikusokat, és a kezükbe adtuk összes reményünket és félelmünket abban a hitben, hogy erős kezek az övéik, hiszen olyan erős volt a kézfogásuk. És mindig, mindig csalódtunk bennük. Esélyünk se volt, hogy ne csalódjunk - emberek voltak, és azok voltunk mi is.

A "szívem"! Vajon számít még egyáltalán bármit ez a szánalmas szerv? Mozdulatlanul csüng a bordáim mögött, nem pumpál vért, értelmetlen a léte... mégis olyan, mintha a szívem hideg kamrájából származna minden érzésem. Az a néma bánat, az a homályos vágyakozás, a ritkán felvillanó öröm. Tócsába gyűlik minden a mellkasom közepén, onnan szivárognak ki: hígak és haloványak, de igaziak.

A régi világból csak valami homályos kép maradt az emlékezet peremén. Múltbéli életünk halovány benyomásai úgy élnek bennünk tovább, mint fantomvégtagok. A civilizáció maradványait felismerjük (épületeket, autókat, úgy általában az egészet), de semmi személyes nincs bennük. Nincs történetünk. Csak úgy itt vagyunk.

Mi értelme azon igyekezni, hogy megjavítsuk a világot, mikor ilyen rövid időt töltünk csak benne? Minek ez a sok munka, ha egyszerűen csak eltűnünk majd? Csak úgy, figyelmeztetés nélkül!

Sírni fogunk, vérezni, vágyni és szeretni, és találunk gyógyírt a halálra. Mi magunk leszünk a gyógymód. Mert azt akarjuk.

A zene az élet! A zene fizikailag megtestesült érzelem, meg lehet érinteni! Egyfajta neonszín jelenés, a szellemből szivattyúzzák ki, aztán hanghullámokká alakul.

Nem tudom, mi van megírva számunkra a következő oldalakon, de akármi is az én sorsom, esküszöm, hogy nem cseszem el. Nem fogok ásítozni a mondat közepén, és nem fogom eldugni az egészet egy fiókba. Ezúttal nem. Lehámozom magamról az apátia, az ellenségesség, a cinikus kimerültség poros pokrócait. Az életet akarom a maga hülye nyers valójában.

Madarak hangját hallom a falból. Galambok bőgő jajgatását, a seregélyek dallamos csiripelését. Felnézek és nagy levegőt veszek. Mostanában annyival tisztább a levegő, még itt is. Vajon milyen szaga volt a világnak új korában, évszázadokkal az első gyárkémények feltűnése előtt? Csalódott vagyok, de el is bűvöl, hogy sosem tudjuk meg biztosan; hogy hiába a történészek, a tudósok, a költők minden erőfeszítése, vannak dolgok, amiket egyszerűen sosem tudhatunk meg. Milyen volt a világ legelső dala? Milyen érzés meglátni a legelső fényképet? Ki csókolta az első csókot, és vajon jó volt-e?

Nem létezik ideális világ, amire várni kellene. A világ mindig éppen az, ami, és rajtad múlik, hogyan reagálsz rá.

Ha az ember elért a világ végére, aligha számít, milyen úton jutott oda.