Hiába ülünk itt órákig vagy évekig egymás mellett, én sose leszek te, és te sose leszel én. Az ember sose lesz a másik, de még megközelíteni is nagyon nehéz a másikat. Apokaliptikus, végzetszerű magányosságot érzek az emberben, teljes elszigeteltséget.
Két rossz érzés van, a szorongás és a halálfélelem. A szorongás az, amikor az ember nem tudja, hogy mitől fél.
Ha az ember úgy őrül meg, hogy nem tudja, hogy ő hülye, akkor az nem szenvedés.
Nem a fiatalok nem hisznek, hanem az öregek nem mutatnak utat.
A szorongás megmagyarázhatatlan érzés. Ugyanolyan, mint a félelem. De ha valaki fél, az tudja, hogy mitől fél, ha pedig szorong, nem tudja, hogy mitől.
A féltékenység mértéke egyáltalán nem jelöli az érzelmi kötődést is! Jelezheti a magánytól való félelmet, a tehetetlenséget, sodródást, amibe a kiszolgáltatott ember belekerül. A magány iszonytatóbb, mint a perpatvarok által felszabdalt kapcsolat.
Van, aki egész életében nem tudja elfogadni, hogy már nem kell a másiknak.
Valahogy minden könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz.
Kristályból épül
a lélek és kristállyá
omlik majd vissza.