Adam szereti, hogy ennyire komolyan veszem a zenét, és bírja a humorérzékemet is. Azt mondta, olyan fekete humor, hogy az ember sötétben nem is veszi észre.
Mind ez idáig Miát okoltam mindenért: amiért elhagyott, amiért tönkretett engem. És talán tényleg ez volt a mag, amely idővel kicsírázott, és ez a burjánzó növény nőtt ki belőle. És én vagyok az, aki ápolgatja, nevelheti ezt a gazt. Én öntözöm. Én gondozom. Én csipegetem le mérgező bogyóit. Én engedem, hogy a nyakam köré tekeredjen az indáival és kiszorítsa belőlem a szuszt. Egyesegyedül én tettem ezt. Saját magammal.
Az emberek mindig csak azt hiszik el, amit el is akarnak hinni.
Meghalni könnyű. Élni nehéz.
Minden kapcsolat nehéz. Éppen úgy, mint a zenében, két hang néha harmonikus, néha meg kakofonikus.
Nyugalmat találok az újszülöttek sírásában. Jó tudni, hogy ennyi küzdeni akarással jövünk a világra.
Nincsenek második lehetőségek az elszalasztottak helyett.
A szeretet nem tud meghalni, nem tűnik el, nem halványul el. Addig nem, amíg fontos számodra.
Álomtalan álomban reménykedem. Hallottam már, mikor a halottakra azt mondják, elaludtak. Valóban ilyen a halál? A legédesebb, legmelegebb, legmélyebb, soha véget nem érő álom? Ha ilyen, akkor bizony egyáltalán nem bánnám.
Az emberek jóindulata sokszor úgy beskatulyáz bennünket, hogy egy koporsóban se volnánk jobban elszigetelve.
Ruhám zsákban. Fölösleges
Majd hálás lesz a Vöröskereszt
A hegytetőről búcsút intek
Penészszagod most is itt leng
Mért hívlak, ha semmi válasz,
hangom kiknek énekel
"A hívott számon... " és a többi.
Csak egy nyamvadt gép felel.
Boldogít-e nyomorúságod?
Magányos békédnek mi haszna?
Összeköt egy végső láncszem
Csak ebben találok vigaszra.
Keltsd fel hamar, ha itt a vége
Míg kint az est aranyfaként ragyog
Fektess a lóherék ölébe
Segítség nélkül összeroppanok.
Gyűlölj, hé!
Ne legyek többé!
Nyomoríts péppé!
Alakíts széppé!
Teremts egésszé!
Hát nem, hát nem,
hát nem megérné?
A pletykák, még ha igazak is, olyanok, mint a lángok: ha nem kapnak oxigént, kis köpködés után elhalnak.