Az állatok csaknem kivétel nélkül meg tudják választani környezetüket: menedéket keresnek a vihar elől, ennivalót és társat keresnek, vagy az évszakok változását követve kedvezőbb időjárású vidékekre költöznek, a növényeknek azonban tűrniük kell az időjárás jelentette megpróbáltatásokat, és alkalmazkodniuk kell a mindenkori körülményekhez, mert nem kelhetnek útra, hogy kedvezőbb környezetet keressenek. Így aztán bonyolult érzékelő- és szabályozórendszert fejlesztettek ki, és ennek révén növekedésük ütemének változtatásával idomulnak a környezeti viszonyokhoz.
A növények nem csak kibocsátják az illatokat - érzékelik is a többiek illatanyagait.
Az emberi emésztőrendszerrel összehasonlítva: a növény legelőször is "megkóstolja" gyökereivel a talajban lévő anyagokat, aztán eldönti, hogy közülük melyik jusson át az endodermiszen - éppen úgy, ahogy a mi beleink szabályozzák a tápanyagok felszívódását. Alapjában véve a növények ízérzékelő képességének működése nagyon hasonló ahhoz, ahogyan az emberi szervezet sejtjei tartják fenn ásványianyag-egyensúlyukat.
A növényeknek van tapintóérzékük, de fájdalmat nem éreznek, és a reakcióik nem szubjektívek. A mi fájdalomérzékelésünk ezzel szemben nagyon is szubjektív, személyről személyre változó. Az egyik embernek egy könnyed érintés kellemes lehet, a másik azonban már csiklandozásként érzékeli. A különbözőség okai az ioncsatornák megnyitásához szükséges nyomás erősségét meghatározó genetikai jellegek eltéréseitől a félelemmel, pánikkal, szomorúsággal kapcsolatos, a konkrét tapasztalatokat esetleg eltúlzó személyes lelki beállítottság sokféleségéig terjednek. A növények mentesek az efféle szubjektivitástól, mert nincs agyuk. Érzik azonban a mechanikus hatásokat, és sajátos módon válaszolnak a különböző fajta ingerekre. Reakcióik nem segítik elő a fájdalom elkerülését, de úgy módosítják a növény fejlődését, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjon a környezethez.
Helyhez kötött, gyökereikkel a földbe kapaszkodó szervezetekként a növények nem tudnak elhúzódni vagy elmenekülni, de meg tudják változtatni anyagcseréjüket, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjanak a változó körülményekhez. Az érintésre és más fizikai ingerekre adott növényi és állati reakciók erősen különbözőek, de az őket kiváltó jelzések a sejtek szintjén kísértetiesen hasonlóak.
Ez a módszeresen dolgozó természettudomány nagy erőssége, és ez különbözteti meg az áltudománytól. Utóbbi a feltevéseit alátámasztó megfigyelési adatokat keresi, előbbi a cáfolatokat.
Kutatóként pontosan tudom, hogy minden feltételezésem és következtetésem a legjobb esetben is csak tapogatózás, ami arra vár, hogy a jövőbeni eredmények megcáfolják. Az áltudományok művelői és hívei ezzel szemben nem engedik, hogy az elméleteik ellen szóló bizonyítékok befolyásolják meggyőződésüket.
Sok minden van, amit még nem értünk, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem létezik tudományos magyarázat, amit egy megfelelően kigondolt és megvalósított jövőbeni kísérlet felfedhet előttünk.
Természetesen nem csoda, hogy a növényeket mozdulatlan lényeknek tekintjük, hiszen helyhez kötötten élnek, örökre a földbe gyökerezve, helyváltoztatásra képtelenül. Ám ha hosszabb időn át türelmesen figyeljük őket, azt tapasztaljuk, hogy szó sincs mozdulatlanságról; finom és bonyolult mozdulatok olyan gazdag parádéjának vagyunk tanúi, mintha Barisnyikov kelne életre egy balettelőadás első jelenetében. Levelek pöndörödnek és bomlanak szét, virágok tárulnak ki és csukódnak össze, hajtások köröznek, inognak és hajladoznak.
Az emlékezés sokszor jókora részét teszi ki az ember napi szellemi tevékenységének. Emlékszünk egy-egy felséges lakomára, a gyermekkorunkban játszott játékokra, vagy egy különösen vicces esetre tegnap az irodában. Felidézünk egy lélegzetelállító naplementét a tengerparton, és soha nem felejtjük el a tragikus, fájdalmas vagy rémítő tapasztalatokat.
Memóriánk az érzékszervi tapasztalatokat használja támpontoknak: egy ismerős illat vagy egy szeretett dal színes és részletes emlékképeket idézhet fel, és a messzi múltba vagy távoli helyekre röpítheti vissza az emlékezőt.
Az epigenetikai folyamatokban az a legbámulatosabb, hogy ezek teszik lehetővé az emlékezést, az emlékek tárolását nem csak egyetlen szervezetben évszakról évszakra, de nemzedékről nemzedékre is.
Az emberi agy működése és a növények fiziológiája között talán sokkal kisebb a különbség, mint gondoltuk.
Noha az emberek nyilvánvalóan intelligensebbek az állatoknál, nem túl valószínű, hogy az intelligencia mint biológiai jelleg a Homo sapiens kizárólagos kiváltsága legyen.
A növények érzékelik környezetüket, az ember pedig része ennek a környezetnek; nem érzékelik azonban a sok millió kertészt és növénykutatót, akik mind úgy érzik, hogy személyes kapcsolatot alakítottak ki velük. Az odaadó gondoskodás vagy az aprólékos figyelem sokat jelenthet az ember számára, de ez a viszony nem sok mindenben különbözik a kisgyermek és képzelt barátja közötti kapcsolattól: az érdeklődés, a vonzalom és a szeretet teljességgel egyirányú.