A mese mindennek az origója. Gyakorlatilag ebből származik minden irodalmi műfaj. Az is, amikor az ősember a szikla falába karcolta a barlangrajzokat. Ezzel elmesélte, hogyan ejtette el a vadat. Mert amit ábrázolni tudok, amit el tudok mesélni, azt birtokba is veszem.
Szerelmes verset akkor is tudok írni, ha éppen nem vagyok szerelmes. A szerelem is egy téma. A halál is. Fiatalkoromban rengeteg verset írtam a halálról, pedig annyi idősen nem volt túl sok közöm hozzá. Ez szakma. A tehetségen kívül egy csomó mesterségbeli dolog is tartozik hozzá.
A gyereket sokszor leintik, hogy ne bohóckodjon, pedig pont arra kellene őket biztatni, hogy csak bohóckodjon, ameddig tud. Mindenkinek van egy saját kincsesbányája, a saját gyerekkora.
A zene költői állapot. Ugyanakkor a zene nagy fegyelem is. Szerkezet, összhang, amitől ha eltérünk, összeomlik. Egyszerre kinyit, a hisztériáig felhevít, ugyanakkor fegyelmez.
Nem tudok annál szomorúbb és magányosabb dolgot elképzelni, mint mikor egy gyerek ül a képernyő előtt, és egyedül játszik. Játszani legalább ketten kell, de inkább tízen, húszan, mert a közös játék a legnagyobb dolog az életben.