Nem vagyunk pótolhatatlanok. És mi következik ebből? Hogy a halál nem tud ám itt valami eszeveszetten nagy pusztítást végezni. Mert mindig van másik, tudod, ahogy a bohóc mondja a cirkuszban. Ha a fater meghal, itt vagyok én. Ha én is meghalok, akkor is lesz olyan a világban, amilyen én vagyok. Érted? Mindig lesz másik, aki miután mi meghaltunk, a helyünkre áll. Ez is azt bizonyítja, hogy az élet erősebb a halálnál. Sőt, a cserepadja is sokkal jobb. Ha pedig az élet erősebb a halálnál, most jön a konklúzió, akkor az élőknek nincs miért félniük.

A férfi alapból ne féljen a haláltól! A nő is csak addig, míg él.

Nem úgy félek ám én a haláltól, hogy akkor én most remegek, meg izzadok, hogy halál, meg ilyenek. Hanem, hogy nem tudom, hogy mi lesz. Próbáltam már belegondolni is, hogy mi lesz, de mindig csak a sötétségig jutottam. Nem tudtam tovább képzelni. És ettől olyan rossz lett, hogy nem igaz. Mert tudom, hogy nem fáj, de ha nem fáj, akkor meg mi?

A regények tanulsága szerint igazi szerelem csak kétféleképp végződhet. Mindkettő rettenetes. Házasság vagy halál. Talán még az utóbbi elviselhetőbb.

Hát, ha a világnak vége van, az se baj. Jön másik világ! Napra nap, évre év. Világra világ.

A félelem sárga félhold, kiflivégeivel szúr.

Tűrni kell, tűrni, tűrni, valahogy majdcsak lesz, olyan még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna, meg aztán egyszer mindennek vége van, mert egyszer mindennek vége kell legyen, olyan nincs, hogy valaminek sosincs vége.

Önöknek teljesen igazuk van. Nem azért olvasnak, hogy valami nyikhaj leszemetezze Önöket. Arra ott van a feleségük, férjük, gyerekük, kutyájuk. Maguk történetet akarnak. Hogy történjen végre valami. Legalább a novellában, ha már Önökkel nem.

Mind utasok vagyunk, s földi utunk alatt más­ra se vágyunk, mint hogy valaki (mint egy nyílt sebet) ellásson bennünket.

Mégis nagy dolog a világvége, ha csak egyszer van a történelem folyamán.

Egy körtérnek köztudottan nincsenek sarkai, s ha valaki mégis be tud fordulni egy kör sarkánál, akkor az már látszik, hogy itt egy olyan személyről lesz szó, aki nem a hétköznapi logika szőnyegén lépked, hanem valami egészen más szőttesen, ami a valóság és a valóságfelettiség szálaiból egyaránt konstruálva (szőve) vagyon.

A haza nevű kábítószer arra jó, hogy egyik ember belevágja a másikba a szuronyt csak azért, mert más a hazája. Ahelyett, hogy normális emberek módjára meghívnák egymást egy kisfröccsre, aztán továbbmennének.

Mesében azért rossz lakni, mert az ember örökre össze van zárva azokkal, akik a mesében szerepelnek.

A részegség nálam öt stádiumot jelent. Az első a mézédes bambaságé, a másodikban a szomorúság szőröstül-bőröstül fal fel. A harmadik stádium a himnuszé, a bús dallamé, ezt dúdolom, míg lassan át nem csorgok a negyedikbe, mely a könnyeké. Az ötödik, s egyben végső stádiumról nincs sokat mondani: elterülök, mint egy levelibéka, melyen gépkocsi súlyos kereke tiport és porszínű lemezzé aszalódott a nyári aszfalt kigőzölgésén.

Az ember elkezdi utálni azt, amiből csak egy csippenetet kapott, az időt.