Gondoljanak úgy az életükre, mint egy poéntalan viccre. Hogy nevezik a szociális munkást, aki gyűlöli a munkáját, és valamennyi kliensét elvesztette? Halott. Hogy nevezik a rendőrt, aki összehúzta a cipzárt a hullazsákon? Halott. Hogy nevezik a médiás hiénákat? Halott. Nem számít. Ez sem számít. A vicc az, hogy valamennyiünk életének ugyanaz a poénja.

Úgy feledkezhetsz meg legkönnyebben a teljes képről, ha közelről nézed a dolgokat.

Az ember megtervezi az életét, ami éppen ettől válik unalmassá. Ami kiszámítható, az sosem érdekes.

Bármit tesz az ember, bárhová akar eljutni, a kezdőponttól mindenki a halálhoz érkezik meg.

Mindig csak készülünk a holnapra, ami sosem jön el, mert a holnap mává változik, és akkor már nem holnap.

Szeretném látni, hogy az emberek fejlődnek, javulnak. Hiába várok ilyesmire. Nem lesznek jobbak.

Az ember hajlamos azt hinni, hogy ha keményebben és gyorsabban dolgozik, akkor képes kordában tartani a káoszt. Aztán egyszer csak értelmét veszti az egész.

A halál? Nincs ebben semmi különös. Porból vétettünk, porrá leszünk. A körforgás állandó. Testünk anyaga újra felhasználódik.

Egy olyan világban, ahol bármikor bármi megtörténhet, ami sosem szilárd, leginkább valami híg masszára hasonlít, jó érzés rábukkanni valamire, ahol szigorú szabályok szerint kell csinálni mindent.

A nevetés is egyfajta szelep, amin keresztül kiereszthetjük a feszültséget.

Minden meghal, amit az ember szeret. Amikor találkozunk egy számunka fontos lénnyel, beindul a visszaszámlálás, és számíthatunk rá, hogy egy nap majd a föld alá kerül az illető. Vagy mi kerülünk oda előbb, de ez teljesen mindegy.

- A valóság az, hogy az ember addig él, amíg meg nem hal.
- A legnagyobb igazság pedig az, hogy senki sem akar szembesülni a valósággal.

A világ egy katasztrófa, ami önmaga bekövetkezésére vár.

A felnőttek, akik bolhapiacokon archeológust játszva megpróbálják felfedezni gyermekkoruk tárgyait, a társasjátékokat, a műanyag katonákat, és rábukkannak egy-egy leletre, iszonyúan boldogok. A szemét relikviává válik, a kacat felértékelődik. Nosztalgikus érzéseket táplálunk az olyan holmik iránt, amelyeket valamikor egyszerűen szemétre hajítottunk. Hogy miért? Mert félünk evolválódni. Fejlődni. Felnőni. Változni. Lefogyni. Félünk attól, hogy újra felfedezzük és átértékeljük önmagunkat. Hogy alkalmazkodjunk környezetünkhöz.

Az Édenkert is csak egy kalitka volt. Szép, kényelmes, tágas kalitka. Egész életedben rabszolga leszel, ha nem harapsz bele az almába.