Nekem mindig is gyanús volt, ha valaki másoknak akarta felolvasni a regényét. Ha nem ez a halál csókja, akkor semmi sem az.
A jóságra néha a pokol kellős közepén bukkan rá az ember.
Ugyanaz ment, mint az általános iskolában. Az erősek helyett a gyengék gyűltek körém, a szépek helyett a rondák, a győztesek helyett a vesztesek. Úgy tűnt, az a sorsom, hogy az ilyenek társaságában éljem le az életemet. Ez még nem is zavart volna annyira, az viszont annál inkább, hogy ezek a buta barmok nem tudtak leszakadni rólam. Olyan voltam, mint egy kupac szar, ami körül döngenek a legyek, ahelyett hogy virág lehettem volna, ami körül lepkék meg méhek repkednek. Egyedül szerettem volna élni, mert leginkább egymagam szerettem lenni, sokkal tisztább érzés volt, de ahhoz sajnos nem voltam elég okos, hogy megszabaduljak tőlük. Aztán lehet, hogy ők voltak a mestereim: apák más kiadásban. Akárhogy is, fárasztó volt a jelenlétük, amikor semmi másra nem vágytam, csak hogy megehessem nyugodtan a szendvicsem.
Az élet gyakran akkor a legjobb, amikor az ember nem csinál semmit, csak vakarózik meg töpreng. És ha azt mondjuk, minden értelmetlen, akkor nem lehet minden értelmetlen, mert ha tisztában vagyunk vele, hogy minden értelmetlen, akkor az, hogy tisztában vagyunk ezzel, már némi értelmet ad az egésznek. Értik, amit mondok? Amolyan optimista pesszimizmus ez.
Miért nem lehetek én egy átlagos csávó, aki egész nap csak baseballmeccset néz, és izgul, hogy mi lesz a végeredmény? Miért nem lehetek szakács, aki egész nap csak rántottát csinál, és köze nincs semmihez? Miért nem lehetek egy légy valakinek a csuklóján, akit alig érintenek meg a világ dolgai? Miért nem lehetek kakas egy tyúkólban, aki magokat csipeget? Miért pont ez jutott nekem?
Amikor az embert betemetik a nehézségek, és nem lát kiutat, lehet, hogy egy pillanatig sem foglalkozik az elveivel.
Sokan úgy gondolják, hogy ha az író szenved, akkor jobban megy neki az írás. Ez baromság. A szenvedés is olyan, mint bármi más. Ha túl sok jut belőle az embernek, tönkreteszi. A szenvedéstől való megszabadulás teremti a nagy írókat, mert az olyan jó, hogy attól az olvasó is jól fogja magát érezni.
Egy nagy mafla vagyok, akit könnyen boldoggá lehet
tenni, sőt
kreténül boldoggá szinte minden ok nélkül,
és amikor magamra hagynak, általában elégedett
vagyok.
De olyan régóta élek ebben a gyűlöletben,
és olyan gyakran voltam céltáblája,
hogy
csak az jelenti a szabadságot, a békét számomra, ha
távol
lehetek tőlük, ha máshol vagyok, mint ők, mindegy, hol...
Őszintén rémületbe ejtett az élet: hogy mi mindent kell megtennie egy embernek, csak hogy enni, aludni, ruházkodni tudjon. Így inkább ágyban maradtam és ittam. Mikor az ember iszik, a világ ugyanott van körülötte, de legalább egy kis időre elengedi az ember torkát.
Nyilván mindenki
különc a maga módján
de annak érdekében
hogy az ember
normálisnak tűnjön a világ
szemében
legyőzi ezt a különcséget
és így lerombolja
azt, amire hivatott.
Ne játssz az őrülettel, az őrület nem játszik.
Az embernek előbb Istent kellett megtalálnia, hogy megtalálhassa az ördögöt.
...aztán nyúltam
az üvegért
Az emberek olyan veszteseket akarnak látni, akik végül győztesek lesznek. Vagy egy győztest, akiből vesztes lesz. De egy vesztest, aki vesztes marad? Az túlságosan önmagukra emlékezteti őket. Önmaguk pedig nem érdekli őket.
Mindig is jobban éreztem magam egyedül. Amikor az ember egyedül van, az egyetlen problémája önmaga. Jobb úgy. Mert elkerül a baj. Én rendes ember vagyok. Ezt tudtam magamról.