Ez az idő. Meghitt és bensőséges. Ellenállhatatlan ereje magával ragad. A másodpercek, órák, évek rohanása az élet felé lendít bennünket, majd a semmibe taszít... úgy lakunk benne, mint hal a vízben. Létünk időben való létezés. Az idő monoton éneke táplál bennünket, kitárja előttünk a világot, felzaklat, megrémiszt, elringat.

A valóság gyakran más, mint aminek látszik: a Föld laposnak tűnik, pedig gömb alakú, s a látszat szerint a Nap kering az égen, pedig mi keringünk őkörülötte.

Az a képesség, hogy valamit megértsünk, még mielőtt látnánk, a tudományos gondolkodás legfőbb vonása.

A világ nem afféle katonai osztag, nem egy parancsnok vezényszavára halad előre; nem, a világ egymást befolyásoló események hálózata.

A múlt és a jelen - az ok és az okozat, az emlék és a remény, a lelkifurdalás és a szándék - nincs ott a világ működését leíró elemi törvényekben.

Ne vegyük "természetesnek" megérzéseinket és gondolatainkat: azok sokszor nálunk korábban élt tudósok merész gondolkodásának termékei.

Ami ma nekünk könnyen átláthatónak tűnik, az mind múltbeli tudományos és filozófiai erőfeszítések eredménye.

Számtalan festő- és kézművesműhely lassú technikai, kulturális és művészi előrelépésére volt szükség ahhoz, hogy eljussunk a Sixtus-kápolnához. De a Sixtus-kápolna mennyezetét mégiscsak Michelangelo festette.

Egy elvont gondolat évszázadokkal megelőlegezhet a tudományos kutatásban később használt vagy igazolódott feltevéseket.

A világ elgondolásának legjobb módszere: a változást megismerni, s nem az állandóságot - a történést, s nem a létet.

Nem a hiány okoz fájdalmat. Hanem az érzelem, a szeretet. Ha nem létezne érzelem, nem létezne szeretet, akkor a veszteség nem járna fájdalommal. Alapjában jó és szép a hiány okozta fájdalom is, mert abból ered, ami értelmet ad az életnek.

Mi, emberi lények érzéseinkből és gondolatainkból élünk. Kicseréljük őket egymással, ha egyazon helyen és egyazon időben vagyunk, beszélünk egymással, egymás szemébe nézünk, megérintjük egymást. Ezek hálója táplál bennünket, sőt mi magunk vagyunk a találkozásoknak és a cseréknek ez a hálója.

Magas hegységben látunk egy völgyet, s azt fehér felhők egész tengere borítja. A felhők felszíne ragyogóan fénylik. Elindulunk a völgy felé. A levegő egyre párásabb lesz, majd fátyolos, az égbolt már nem kéklik; ritkás ködben találjuk magunkat. Hová lett a felhők tiszta felszíne? Eltűnt. Az átmenet fokozatos, nincs semmiféle felszín, amely elkülönítené a felhőt a magaslat tiszta levegőjétől. Érzékcsalódás lett volna? Nem; távolról így látszott. Ha jól belegondolunk, így van ez minden felszínnel. A tömör márványasztalt is ködnek látnám, ha az atomi skálán miniatűrré válnék. A világ dolgai mind elmosódottá válnak, ha közelről nézzük őket. Hol végződik pontosan a hegy, és hol kezdődik a síkság? Hol végződik a sivatag, és hol kezdődik a szavanna? Nagy szeletekre vágjuk a világot. Nekünk jelentéssel bíró fogalmakban kifejezve gondoljuk el, s azok egy bizonyos léptéknél bukkannak fel.

Ha olyan leírást adunk a világról, a térről, az időről, egy tárgyról, amely nem veszi figyelembe a nézőpontokat - amely kizárólag "kívülről" készült -, akkor sok mindent elmondhatunk ugyan, de a világ néhány kulcsfontosságú vonatkozása veszendőbe megy. A nekünk adatott világ ugyanis belülről, s nem kívülről szemlélt világ.

Önmagunknak nagyrészt azok vagyunk, amit látunk és tükröződni látunk barátaink, szerelmeink, ellenségeink szemében.