A világ tele van egyenletekkel; mindenre meg lehet találni a választ, csak tudni kell tovább kérdezni.
Bizonyos emberek néha túl megértőek. Mindenkivel szimpatizálnak, és mindenkit megsajnálnak. Még egy gyerek agyába is képesek belelátni.
Azt is észreveszed, ha elmúlt a fogfájás. És ez még nem jelenti azt, hogy arra vágysz, hogy visszajöjjön.
Manapság, ha valakitől a gyereke felől érdeklődsz, azt látod az arcán, hogy azt kívánja, bár nem kérdezted volna. Rendszerint azt felelik, hogy a fiam nemrég diplomázott a Yale-en, de most... hm... Ezután pedig többnyire kiderül, hogy valahol sört csapol vagy kapucsínót főz, és ami ennél is gyakoribb, hogy éppen hazaköltözött.
A problémás gyerekek szülei egyvalamit sosem mondanak ki. Méghozzá azt, hogy mekkora megkönnyebbülés, amikor a gyerekük élete végül rendeződik. De vajon mit kezdjenek azzal a haraggal, amely az évek során felgyülemlett bennük?
Legfeljebb csak annyira lehetsz boldog, mint a legboldogtalanabb gyermeked.
Életünknek csak egy kis szakaszában vagyunk fiatalok, mégis úgy tűnik, mintha örökké tartana. Az évek múltán pedig, ahogy öregszünk, egyre gyorsabban halad, így végül a két időszak egyenlővé válik.
Igazán meglepő, hogy a gyerekek már egészen kiskorukban megértik, ha valaki meghal.
Elgondolkodtató, hogy miért halmozunk fel annyi mindent az életünk során, ha már korai gyermekkorunktól fogva tudjuk, hogy ennek egyszer úgyis vége szakad.
Imádok a véletlenre gondolni - arra, ahogy egy elejtett szó, egy kavics a cipőben az egész világegyetemet megváltoztatja.