Képzeljék magukat egy agy helyébe. Be vannak zárva egy csontos koponyába, megpróbálják kitalálni, mi folyik a külvilágban. Bent nincs semmi fény, nincs semmi hang. Csakis elektromos impulzusokra hagyatkozhatnak, amik csak közvetve kapcsolódnak a világ dolgaihoz, legyenek azok bármik. Az észlelés - annak kitalálása, hogy mi van ott - szükségszerűen tájékozódás útján történő találgatás, melynek során az agy kombinálja a befutó érzékszervi jeleket korábbi elvárásaival, meggyőződéseivel arról, hogy milyen a világ. Így feltételezi legjobb tudása szerint, hogy mi okozta azokat a jeleket. Az agy nem hall hangot és nem lát fényt. Amit észlelünk, az agyunk legjobb feltételezése arról, mi van a külvilágban.

Az észlelés elsősorban nem a külvilágból érkező jelektől függ, hanem sokkal inkább az ellenkező irányba tartó észlelési előfeltételezésektől. Nem csak passzívan érzékeljük a világot, hanem aktívan teremtjük. Az általunk megtapasztalt világ sokkal inkább belülről kifelé keletkezik, mintsem kívülről befelé.

Ha a hallucináció egyfajta irányítás nélküli észlelés, akkor az észlelés itt és most szintén egyfajta hallucináció, de irányított hallucináció, melyben az agy előfeltételezéseit a külvilágból eredő érzékszervi információk alakítják ki. Valójában mindannyian mindig hallucinálunk, ebben a pillanatban is. Csak éppen amikor egyetértünk a hallucinációinkban, akkor azt valóságnak nevezzük.

Saját egyéni belső világunk, tudatosságunk módja, az a tudatosságnak csak egy lehetséges formája. Még az általában vett emberi tudat is csak csöppnyi terület a lehetséges tudatok hatalmas világában. Egyéniségünk és belső világunk mindannyiunkban egyedi, de mind olyan biológiai mechanizmuson alapul, melyeken a többi élőlénnyel osztozunk.