A régi tőzsdei bölcsesség: "Venni kell, ha dörögnek az ágyúk, eladni, ha lágy hegedű hangja szól" mára már érvényét vesztette. Hiszen amit már mindenki tud, az a tőzsdén többé nem számít bölcsességnek.

A tőzsde nem tudomány, hanem művészet. Miként a festészetben, úgy a tőzsdén is érzékkel kell rendelkezni a szürrealizmus iránt. Még akkor is, ha a világot fejtetőre állítva ábrázolja. És nem ezrek csodálják az effajta szürreális képeket?

Ha csak egy fiam lenne, abból zenészt faragnék. A másodikat szobrásznak vagy festőnek taníttatnám, a harmadikat írónak vagy újságírónak. A negyedik azonban feltétlenül tőzsdei spekuláns lenne: valakinek gondoskodnia kell a másik három szegény testvérről.

Az elemző gondolkodik, a tőzsde irányít.

A politika és a tőzsde gyakran kéz a kézben járnak. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a politikai titkok tudói gyakran kísértésbe esnek, hogy hasznot húzzanak ismereteikből.

Minél valószerűtlenebbek az ígéretek, annál nagyobb követőik száma.

A nyereség csak illúzió, egyedül a veszteség realitás.

Ha mindenki sír, nem esik jól nevetni.

Mindaz, amit gondolunk és mondunk, feltételekhez kötött és egész másként is szemlélhető.

Akinek sok pénze van, annak lehet spekulálni, akinek kevés a pénze, annak nem szabad spekulálni, akinek pedig egyáltalán nincs pénze, annak muszáj spekulálni.

Vagyonosnak lenni annyit jelent, hogy több pénzed van, mint a többieknek ugyanabban a környezetben.

Az optimista két garassal a zsebében is úr. A pesszimista tele páncélszekrénnyel is senki.