Az se más, mint civilizált kegyetlenség, ha valaki annyira - úgymond - elfoglalt, hogy soha nincs ideje senkire.

Az emberek teherbírása nem mérhető és nem előre látható. Vannak emberek, akik­ről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek végtelen időkön át végtelen sok megpróbáltatást.

A dadogás az élő beszéd gondolatjelekben gazdag központozása.

Ha a mondat közepén csönd keletkezik, egy kicsinyke, félre nem érthető csönd, az olyan, mintha megnyílna halkan egy ajtó, s az ember betekintést nyer oda, ahol fontos dolgok éppen most születnek.

Az öröm komoly dolog - halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?

A kéznek is kell tudni emlékezni. A soha meg nem érintett kezek melegére, a meg nem érintett homlokok, a lázból gyógyulók homlokának meleg hűvösére. Egyáltalán, az embernek kézzel, lábbal - gyomrával és tüdejével is - emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. Miért, hogy a felejtéshez van nagyobb tehetségünk?

Ha sikerül tetten érni egy embert, amikor csodálkozik, ki fog derülni, hogy ilyenkor az arca egészen az övé - talán éppen azért, mert valami másban elmerül -, és többnyire szép is.

Akit szeretünk, azt ismerjük, de nem tudjuk és nem is akarjuk tudni a titkait. A szeretet nem ismer nyomozást.

A semmi ágán is megél a szív, ha elhallatszik hozzá a szomszédos ágon ülő dobbanása.

Az idő nem sodor magával semmit. Nem végzi el helyettünk a feledés munkáját.

Légy igazságos: van, akinek tud égni az arca attól, hogy ütött.

A szem, az ne legyen gőgös - ne higgye, hogy átlát másokon és rögtön ítélkezhet.

Nagyon sokszor kell földig görnyedni, földig öregedni terhek alatt, és nagyon jól kell ismerni a földet, hogy az ember háta egyenes maradjon.

Nem aki lángot ölel, nem az a bátor, hanem aki embert, egészen lassan égőt ölel - csak az a bátor.

Sokszor csak a sors ökölcsapása képes arra, hogy kiüssön minket a hamisság ringjéből.