A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet.
Úgy lehet a legjobban elrejtőzni, ha az ember egyáltalán nem rejtőzik el.
Az élet nem tűnik nagy ajándéknak, ha egyedül kell élni.
Sokan kívánják elmondani nekem, hogy mi Isten akarata. Csakhogy ezt senki sem tudhatja. Valójában nem. Mert Isten hallgat. Mindig. Isten hallgat, az én fájdalmam azonban olyan átható, olyan hihetetlenül harsány, hogy most mindössze a saját akaratom szerint vagyok képes cselekedni, és csak remélhetem, hogy ez valami módon egybevág az övével.
Az ember néha egy arcba lesz szerelmes, és nem abba, ami mögötte van.
Nehéz haragudni valakire, aki szeret téged.
Az embernek nem a szépsége adja meg az értékét.
Az is lehet, hogy nem vesszük észre azt a jót, amit az amúgy rettenetes dolgok hoznak magukkal.
Meghalni könnyű. Az élet az, ami nehéz.
Mindenki, aki valaki, senkivé válik abban a pillanatban, hogy kudarcot vall.
Nem fájna, ha nem szerettem volna ennyire.
A valóság, ha jól éljük meg, mindig jobb, mint az ábrándozás.
A várakozás általában jobb, mint a valóság.
Mennyivel jobb érzés vigasztalni, mint vigaszt kapni!
Senki sem különleges, de közben mindenki egyformán az.