Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, amikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehelete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompítja érzékeinket, lesújtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, ami szívünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketítő, butító.
Az élet arasznyi, és mégis a szomorúságok egész hegyei férnek belé.
Naplót írni - a legtöbbször azok gyengesége, akik senkinek se mondhatják el azt, ami a leginkább foglalkoztatja őket.
A bölcs természet úgy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, mellyel nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez. (Mert hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.)
Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az ujjaink hegyén.
Mi, akik ezeren és ezeren vagyunk, egyformán közönségesek, egyformán szegények, mit álmodoznánk mi a szerelemről? A szerelem egy kis meztelen kölyök, aki csak meleg, kényelmes termekben érzi jól magát; a mi fűtetlen szobáinkban megfagyna szegény.
Az ember nemigen csinál egyebet, mint hogy örökösen összehasonlítgatásokat tesz maga és az egész világ között. Mindennap újra megállapítja a régtől fogva tudott dolgokat; s mindennap álmélkodó szemet mereszt ugyanazokra az ismeretes jelenségekre. Ez ostoba; de így van.