Búcsúzom jótól s rossztól minden estelen,
a port elhagyni remény tölt el s félelem.
De reggel újra ez, mivel találkozom:
gyötör a jóság és a rosszat átkozom.

Légy, mint a füvek, bölcs, szakadj
a céltalan fényóceánba,
röpítsd elnyújtott hangodat
nem-földi hegedűk honába.

Éjjel, patika, utca, lámpa,
értelmetlen, halotti fény.
Élj még húsz évet - mindhiába,
akkor is így lesz. Nincs remény.

De egy vidám ifjú talán majd
ezt mondja rólam egykoron:

Ásd be magad, maradj magadnak,
Ki gyűlölöd, ha fény ragyog,
Ki a jövendőt látni vak vagy,
És a jelent megtagadod.

Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.