Mindenkinek azt kívánom, hogy éljünk egy olyan világban, ahol nem számít bátorságnak az, hogy kiálljunk a menekültekért, kiálljunk azokért, akik bajban vannak, akik egy háború elől menekülnek, ahol nem számít bátorságnak az, hogy felvállaljuk magunkat, az, hogy kiállunk, és elmondjuk azt, hogyha bántanak minket, és hogy legyetek ti azok, és legyünk mi, akik meg merik törni ezt az íratlan normát.
Azt az energiát, amit panaszkodásra fordítunk, fordítsuk inkább cselekvésre! Ha változtatunk a mikrokörnyezetünkön, akkor az előbb-utóbb a minket körülvevő nagyobb rendszerre is hatni fog.
A stressz értünk van, sok mindenben segíthet, a javunkra fordítható. És ez a lehető legjobb hír.
A bátorság is ragályos, nem csak a félelem.
Ha valaminek meg kell történnie, azt úgy sem tudom kikerülni - akkor viszont miért ne éljem úgy az életemet, hogy azt teszem, amit szeretnék?
Szabad félni. Sőt, kell is félni! A félelemtől nem megszabadulni kell - ha valaki erre vágyik, az kudarcra van ítélve. Ez a teljesíthetetlen elvárás ugyanis legfeljebb csak még több szorongást okoz. A félelemet megismerni kell, és a cinkosunkká tenni!
Ha már oroszlánok nem fenyegetnek minket, kitalálunk mi magunknak épp elég veszélyforrást ahhoz, hogy az a bizonyos füstjelző újra és újra beinduljon.
A félelem olyan, mint egy hatalmas, megzabolázhatatlan hullám. Amire megtanulhatunk ügyesen felfeküdni, és ha eléggé bízunk magunkban, akkor kellően ellazulva képesek lehetünk felvenni a hullám ritmusát. Ez esetben is dobál is minket egy darabig a hátán, de végül ad egy jókora löketet, amellyel kisodor minket a partra.
A szorongás egyenlő a félelem megszorozva a fantáziánkkal. És azért nehéz ellene harcolni, mert van egy megfoghatatlan eleme, és az maga a fantázia.
A legtöbb félelmünk a jövőhöz kötődik, vagyis nem kapcsolódik a jelen realitásához. Ilyenkor mindig megkérdezem: miért pazarolunk értékes perceket a jelenből valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik? Miért kötünk ehhez a fikcióhoz érzéseket? Ez azért van, mert nem a jelenben élünk. Elfelejtettünk jelen lenni a saját életünkben. Vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőtől szorongunk. A félelem kezelésének egyik legfontosabb kulcsa pedig az, hogy vissza tudjuk magunkat hozni a jelenbe.
A gyermekkori élményektől kezdve az önbizalmon át sok mindenen múlhat, kinek milyen a küzdési képessége, de szerintem az egyik első és talán legnehezebb lépés, hogy az ember egyáltalán felismerje a félelmeit. Csak akkor képes beleállni szituációkba, és nem a félelme miatt, hanem annak ellenére cselekedni.
Vannak olyan helyzetek, amiket nem tudunk befolyásolni, ilyenkor a perspektívaváltás segíthet, hogy képesek legyünk a dolgokat bizonyos távolságból szemlélni, vagy azokra a dolgokra koncentrálni, amikre befolyással bírunk, ahelyett, hogy a körülmények áldozatának érezzük magunkat.
Az emberi természet nem eredendően ilyen vagy olyan, hanem rengeteg dolog formál minket, és képesek vagyunk változtatni. Ez sokszor akarat, támogatás kérdése is persze.
A háború két dolgot képes kihozni az emberből: a legjobbat meg a legrosszabbat.
A félelem jó és szükséges dolog a túléléshez, a szorongás viszont nem más, mint a félelem megszorozva a fantáziával. Pusztító, mert van egy megfoghatatlan eleme, és ez a képzelet. A szorongás a jövőben játszódik, a félelem beleránt a jelenbe.