Életedért magamat nem kímélném,
nyugalmadért poklok tüzét sem félném;
bár szívemet a hév el nem ragadja,
életed volnék, békéd - egy szavadra.
S tünődve ismét csak kérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

Tán visszatérne még a lélek, test nyugalma,
ha rámtekintenél, boldogság földi arca.

Ha messzire mész, nem búsulok érted.
nem bolondulok, ha szemedbe nézek,
mégis, ha tartósan nem keresel, már
sajog a lelkem, valakit igen vár,
s epekedve magamtól kérdezem:
mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

Boldogtalan, kinek szerelme nem fogant meg,
boldogtalan, kinek márvány-kemény a szíve,
de százszor az, ki boldogságát elveszítve,
a tűnt napok felett csak vágyával keringhet.

Honnan jött ajtómba hívatlan e bánat?
Még átlépem egyszer az üres szobákat,
mint ki ottfelejtett valamit, a szemnek
téveteg tüzével csöndes búcsút intek.

Magány, úgy futok hozzád, ahogyan a vízbe
a forró köznapok elől;
be jó, ha tiszta hűsöd végtelene szinte
kristályként körültündököl!

Félre szememtől... s lám, szemem enged,
félre szívemből!... a szív heve hűl,
emlékezetemből félre!... Nem! Ennek
a szónak az emlék szembeszegül.

Azt akard, amit el sem ér a szem,
zúzd el, amitől megtorpan az ész!
Ó, ifjúság, sasként szállj, sebesen,
karod legyen villám-fenyegetés!

A holt igazság nékem ismeretlen,
inkább figyeld az egyszerű csodákat,
a csillagot ne lesd a porszemekben,
ki más szívébe néz, az messze láthat.

Parány az ember élete, s hatalmas érzést kap vele.