Ugyanaz ment, mint az általános iskolában. Az erősek helyett a gyengék gyűltek körém, a szépek helyett a rondák, a győztesek helyett a vesztesek. Úgy tűnt, az a sorsom, hogy az ilyenek társaságában éljem le az életemet. Ez még nem is zavart volna annyira, az viszont annál inkább, hogy ezek a buta barmok nem tudtak leszakadni rólam. Olyan voltam, mint egy kupac szar, ami körül döngenek a legyek, ahelyett hogy virág lehettem volna, ami körül lepkék meg méhek repkednek. Egyedül szerettem volna élni, mert leginkább egymagam szerettem lenni, sokkal tisztább érzés volt, de ahhoz sajnos nem voltam elég okos, hogy megszabaduljak tőlük. Aztán lehet, hogy ők voltak a mestereim: apák más kiadásban. Akárhogy is, fárasztó volt a jelenlétük, amikor semmi másra nem vágytam, csak hogy megehessem nyugodtan a szendvicsem.