A nyelv vagy toll minden szomorú szava közül a legszomorúbbak ezek: "lehetett volna!"
A "szívem"! Vajon számít még egyáltalán bármit ez a szánalmas szerv? Mozdulatlanul csüng a bordáim mögött, nem pumpál vért, értelmetlen a léte... mégis olyan, mintha a szívem hideg kamrájából származna minden érzésem. Az a néma bánat, az a homályos vágyakozás, a ritkán felvillanó öröm. Tócsába gyűlik minden a mellkasom közepén, onnan szivárognak ki: hígak és haloványak, de igaziak.
Az ember néha csak akkor ismeri fel, milyen fontos neki valami, ha már visszahozhatatlanul elveszett.
Amikor az ember szíve megszűnik dobogni a mellkasában, mindaz, amit még el akart mondani, de nem tette, minden apró darabka, amit magából akart adni, minden kudarc, amit a szőnyeg alá söpört azzal az ürüggyel, hogy túlságosan elfoglalt az élete... megszűnik vele együtt. Az a félig megtett lépés soha nem fejeződik be, és ez a legszörnyűbb dolog, amit az ember megbánhat.
Néha el kell tudnunk fogadni, hogy elszalasztottuk az esélyt, és hogy már túl késő visszafordulni.
Amink van, az sosem kárpótolhat azért, amit elvesztettünk.
Bármilyen jellegű is a veszteségünk, akármilyen hézagos az emlékezetünk, az emberben mindig marad valami üresség.
Sok mindent elrontunk akaratunkon kívül. Sietünk, éljük az életünket, nincs időnk megállni és segíteni, ha az túl sok erőt és kitartást kívánna tőlünk. Azt mondogatjuk magunknak: majd... amíg aztán... egyszer rádöbbenünk, hogy nem maradt több helyrehozni való, túl késő.
Jobb elveszíteni valamit, mint soha nem birtokolni.
Bármilyen értékes tárgy, vagyon vagy boldogság elvesztésének fájdalma enyhül idővel, csak az elszalasztott alkalmakat nem tudjuk feledni, valahányszor eszünkbe jutnak, újra és újra sajogni kezdenek.
Azokat az őrültségeket sajnálja legjobban az ember, amelyeket nem követett el, amikor alkalma lett volna elkövetni.
Minden veszteség precedens nélkül áll. Sosem tudhatjuk meg, milyen a másik ember fájdalma.
Azt is megértettem, mi volt az, amit mondani akartam neki az ajtóban, de nem mondtam. Azt akartam mondani, hogy nagyon szeretem őt. De az ember szeméremből folyton halogatja. Csak ilyenkor közli, amikor már késő.
Az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.
Minden nagy elválásban ott az őrület csírája; vigyáznunk kell, hogy meggondoltan keltsük életre és neveljük fel.