Bekeringőzött a tavasz, minden fát és bokrot táncra kért, és a növények örömmel öltötték fel a rózsaszínű és fehér, halványsárga és bíbor, illatos sziromruhájukat.
Az állatok csaknem kivétel nélkül meg tudják választani környezetüket: menedéket keresnek a vihar elől, ennivalót és társat keresnek, vagy az évszakok változását követve kedvezőbb időjárású vidékekre költöznek, a növényeknek azonban tűrniük kell az időjárás jelentette megpróbáltatásokat, és alkalmazkodniuk kell a mindenkori körülményekhez, mert nem kelhetnek útra, hogy kedvezőbb környezetet keressenek. Így aztán bonyolult érzékelő- és szabályozórendszert fejlesztettek ki, és ennek révén növekedésük ütemének változtatásával idomulnak a környezeti viszonyokhoz.
A növények nem csak kibocsátják az illatokat - érzékelik is a többiek illatanyagait.
Az emberi emésztőrendszerrel összehasonlítva: a növény legelőször is "megkóstolja" gyökereivel a talajban lévő anyagokat, aztán eldönti, hogy közülük melyik jusson át az endodermiszen - éppen úgy, ahogy a mi beleink szabályozzák a tápanyagok felszívódását. Alapjában véve a növények ízérzékelő képességének működése nagyon hasonló ahhoz, ahogyan az emberi szervezet sejtjei tartják fenn ásványianyag-egyensúlyukat.
Megérintek száz meg száz virágot,
és nem szakítom le egyiket sem.
A növényeknek van tapintóérzékük, de fájdalmat nem éreznek, és a reakcióik nem szubjektívek. A mi fájdalomérzékelésünk ezzel szemben nagyon is szubjektív, személyről személyre változó. Az egyik embernek egy könnyed érintés kellemes lehet, a másik azonban már csiklandozásként érzékeli. A különbözőség okai az ioncsatornák megnyitásához szükséges nyomás erősségét meghatározó genetikai jellegek eltéréseitől a félelemmel, pánikkal, szomorúsággal kapcsolatos, a konkrét tapasztalatokat esetleg eltúlzó személyes lelki beállítottság sokféleségéig terjednek. A növények mentesek az efféle szubjektivitástól, mert nincs agyuk. Érzik azonban a mechanikus hatásokat, és sajátos módon válaszolnak a különböző fajta ingerekre. Reakcióik nem segítik elő a fájdalom elkerülését, de úgy módosítják a növény fejlődését, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjon a környezethez.
Helyhez kötött, gyökereikkel a földbe kapaszkodó szervezetekként a növények nem tudnak elhúzódni vagy elmenekülni, de meg tudják változtatni anyagcseréjüket, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjanak a változó körülményekhez. Az érintésre és más fizikai ingerekre adott növényi és állati reakciók erősen különbözőek, de az őket kiváltó jelzések a sejtek szintjén kísértetiesen hasonlóak.
Még soha nem láttam elégedetlen fákat. Úgy markolják a földet, mintha szeretnék, és bár szilárdan rögzülnek benne, ugyanúgy kedvükre utaznak bárhová, ahogy mi, emberek. Minden széllel eljutnak bármely irányba, olyan messzire, akárcsak mi, velünk utaznak a Nap körül a világűrön át naponta vagy kétmillió mérföldet, ki tudja, milyen sebesen és milyen messzire!
Természetesen nem csoda, hogy a növényeket mozdulatlan lényeknek tekintjük, hiszen helyhez kötötten élnek, örökre a földbe gyökerezve, helyváltoztatásra képtelenül. Ám ha hosszabb időn át türelmesen figyeljük őket, azt tapasztaljuk, hogy szó sincs mozdulatlanságról; finom és bonyolult mozdulatok olyan gazdag parádéjának vagyunk tanúi, mintha Barisnyikov kelne életre egy balettelőadás első jelenetében. Levelek pöndörödnek és bomlanak szét, virágok tárulnak ki és csukódnak össze, hajtások köröznek, inognak és hajladoznak.
Az emberi agy működése és a növények fiziológiája között talán sokkal kisebb a különbség, mint gondoltuk.
A növények érzékelik környezetüket, az ember pedig része ennek a környezetnek; nem érzékelik azonban a sok millió kertészt és növénykutatót, akik mind úgy érzik, hogy személyes kapcsolatot alakítottak ki velük. Az odaadó gondoskodás vagy az aprólékos figyelem sokat jelenthet az ember számára, de ez a viszony nem sok mindenben különbözik a kisgyermek és képzelt barátja közötti kapcsolattól: az érdeklődés, a vonzalom és a szeretet teljességgel egyirányú.
A sokrétű és gazdag érzékszervi benyomásokból, amik a növényeket és az embereket is folyamatosan érik, csak mi építünk érzelmi konstrukciókat. Saját érzelmi tartalmainkat vetítjük ki a növényekre, amikor azt gondoljuk, hogy virágba borultan boldogabbak, mint amikor fonnyadoznak.
A növények érzékenysége nem jelenti azt, hogy tudnak szenvedni is. Egy látni, szagolni, tapintani képes növény nem szenved jobban, mint egy számítógép, amelyiknek meghibásodott a merevlemeze. A "fájdalom" és a "szenvedés" ugyanolyan szubjektív fogalmak, mint a boldogság, és a növények összefüggésében teljességgel helyénvalótlanok.
Tágabb biológiai értelemben véve nemcsak a csimpánzokkal és a kutyákkal állunk rokonságban, de a begóniákkal és a mamutfenyőkkel is. Fel kell ismernünk, hogy réges-régen elszármazott unokahúgocskánkat köszönthetjük a virágzó rózsabokorban, amely ugyanúgy érzékeli bonyolult, ezer ingert kínáló környezetét, ahogy mi, és amellyel számos génünkön közösködünk.
Ha legközelebb egy parkban sétálsz, állj meg egy pillanatra, és tedd fel magadnak a kérdést: mit lát ez a nárcisz? És milyen illatokat érez a fű? Érints meg egy tölgyfalevelet, és gondolj arra, hogy a fa emlékezni fog erre az érintésre. De nem RÁD fog emlékezni. Te azonban emlékezni fogsz rá, és ezt az emléket örökre magaddal viheted.