Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. Én is lenyomat vagyok, meg anyám is, aztán eltűnünk, és senki sem fog emlékezni ránk. Egyedül annyi marad belőlünk, amennyit képesek vagyunk továbbadni a gyerekeinknek, ha nem csesszük el idő előtt, ha nem ejtünk a gyerekeink lelkén végzetes sérüléseket.

Az egész élet állandó elválás. Egy anya ezt nagyon is jól tudja. De ez már csak így van, és megszokja az ember.

Felnőttként már látom, hogy a gyerekek már nagyon fiatal korban megérzik, milyen az, amikor leértékelik őket, amikor a felnőtteket nem érdeklik annyira, hogy segítsenek nekik tanulni. Az efelett érzett haragjuk rendetlenkedésben nyilvánulhat meg. Aligha az ő hibájuk. Nem rosszak. Csak próbálják túlélni a méltatlan körülményeket.

Az a képességünk, hogy életet adhatunk, olyan, mint egy szál gyufa. Használhatjuk nagyon jól és nagyon rosszul is. Egy szál gyufa fényt hozhat egy sötét szobába. De porrá is égethet egy otthont.

A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja - és persze apja is! - legyen neki.

A gyermekvállalás mindig hatalmas kockázat Talán egészséges gyermek születik, akinek később szívbetegsége lesz, vagy cukorbetegsége, vagy valami kábítószer-függősége. Talán összetörik a szívét, vagy elvetél, vagy háborúban veszíti el a férjét. Ha csakis olyan gyermekeink születhetnének, akiknek soha semmi nehézsége nem lesz az életben, akkor bizony soha nem születnének gyermekek.

Szülőnek lenni olyan, mint szappanbuborékot tartani a kezedben, amit óvni kell, miközben ejtőernyővel kiugrasz egy gépből, megmászol egy hegyláncot, majd háborúba mész. El akarod rejteni, hogy biztonságban tudhasd, ne érje természeti csapás, erőszak, előítélet és gonoszság, de persze mindez lehetetlen küldetés. Állandó rettegésben élsz, hogy kipukkad a buborék, vagy hogy te magad teszel kárt benne. És tudod, hogy ha az a buborék eltűnik, te is semmivé válsz.

A gyerekek. Róluk szól minden. Az ő létezésük köti le minden figyelmünket, ez tart meg bennünket a helyes úton, e körül forog minden. Átörökítettük magunkat - ugyan hogyan is találhatnánk meg ebben a szabadságunkat?

Az anyai szív mindent megbocsát, és egy idő után minden engedetlenségünk feledésbe merül.

Az anyai ösztön minden észérvet felülír: az igény, hogy szerethessünk és gondoskodhassunk egy teremtményről, akinek szüksége van ránk, erősebb mint a vér köteléke, sőt, erősebb, mint a fajok közti határok.

A gyerekek nem használati utasítással születnek. Mindegyiket külön meg kell fejteni, és mire sikerül, már fel is nőttek.

Életemben először érzem azt, hogy megértem a szülőt, aki megüti a gyerekét - mert az ember rájuk néz, s a szemükben ott látja saját magát tükröződni, s ez a tükörkép nem túl hízelgő.

A testvéri viszony az igazságos elosztásról szól, hogy mindenkinek ugyanannyi jusson játékból, húsgombócból, szeretetből. De az anyaság egészen más. Az anya azt akarja, hogy a gyerekének mindenből több jusson, mint neki jutott. Hogy a gyereke jusson a legmagasabbra, a legmesszebbre. Ezt nem lehet szavakkal kifejezni, mert nagyobb dolog annál.

A gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.

Kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: "Tamáskám, én azt kívánom neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal."