Biztos veled is megesett:
a szomorúság úgy csap állon,
hogy a fény-kárpit szétreped
s az élet értelmetlen álom.

Nyílik az ajtó, nem jön be rajta senki,
A rossz emlékeket a legnehezebb elfeledni.
Amikor egymás után jönnek csak a gondok,
És azért imádkozol, hogy legyél már végre boldog.

Szívemben elpusztult a hős
minden álmom bizonytalan
a szó mérge régi ismerős
- beléhaltak már annyian.

Amíg szenved az ember, addig nem tört meg egészen, addig még lázadni is tud. Aki szenved, már ezzel is lázad; aki el akarja fojtani lázadásunkat, annak előbb a szenvedést kell bennünk megfojtania. A szenvedés maga lázadás, egyet nem értés és tiltakozás; a nagy baj akkor kezdődik, amikor nem is szenvedünk többé.

Nincs nagyobb csapás, mint az olyan ember, aki minden levesébe beleönti a keserűség sóját, azután egész életében elsózott levest kénytelen kanalazni.

A leghevesebb fájdalomkitörést is lecsendesíti az idő. Az ember örökké nem tud sírni s bár a bánat, a veszteség érzete épp úgy megmarad, de a könnyek mégis fölszáradnak s csak olykor-olykor törnek ismét elő.

A valódi elkeseredéseket szerintem mindig komolyan kell venni, akkor is, ha zagyvaságokat beszélnek melléje.

A zivatar, mely az emberi szivben tombol, nem jár égzengéssel, czikkázó villámai sincsenek, de pusztitani épp ugy tud, mint a legádázabb förgeteg.

Ezer titkos kapocs van, amely az élethez erősít egy egészséges kamaszt, még a legteljesebb fájdalom pillanatában is.

A festők hibát követnek el, mikor mosolygó arcképet festenek valakiről. Úgy tetszik, mintha az élet válságos pillanataiban régi festményeink gúnyolódni látszanának szomorú sorsunkon.

A csendnek is megvannak a maga morajlásai.

Eddig feketének és fehérnek láttam a világot, de hirtelen minden szürke lett.

Kiskoromban azt hittem, ahhoz, hogy valaki elmeneküljön, fel kell állnia, és ténylegesen el kell rohannia otthonról, mint a gyerekek teszik a filmekben. Egy haragos kiáltás, egy bevágott ajtó, és indulás világgá. Később rájöttem, hogy sokan menekülnek el anélkül, hogy megmozdulnának.

Miért olyan az élet, hogy ha valami szarul megy, minden másnak is egyenesen a pokol felé kell siklania?

Nem akarok tovább élni. Életem legnagyobb része azzal telik, hogy arra gondolok, nem akarok élni. Az egyetlen hely, ahol boldog vagyok, az ez, ahol tanítanak minket, ahol mindig valami másra kell gondolnom, vagy könyveket kell olvasnom, vagy esetleg még a moziban. Vagy az ágyban. Egyedül akkor vagyok boldog, amikor megfeledkezem a létezésről. Amikor csupán a szemem, a fülem vagy a bőröm létezik.