Ha az embernek módja van demoralizálni a versenytársát, tegye meg.

Csak az győzhet, aki fölismeri: a győzelem nem fontos.

A végső kimerültség és a testi kínok határán túl olyan erőtartalék várhat - az az érzés, hogy könnyedén, erőfeszítés nélkül bármire képesek vagyunk -, amelyről álmunkban sem hittük, hogy egyáltalán a birtokunkban van, és amely éppen azáltal lesz mozgósítható, hogy leküzdünk korábban leküzdhetetlennek vélt akadályokat.

Egy ultrafutónál semmi sem olyan fontos, mint a lelkiállapot.

A verseny a legközönségesebb feladatot is izgalmassá teszi.

Ilyen hát futónak lenni? Hogy mindenét beleteszi az ember, és a végén már nincs mit adnia, mert semmije sem maradt?

Ha hosszú távokat fut az ember, nem nehéz, sőt olykor szükséges is kikapcsolni az agyunkat.

A rendszeres futás önmagában is hálás dolog. A versenyszellemtől áthatott futót pedig még nagyobb megelégedéssel tölti el, amikor azt tapasztalja, hogy egyre gyorsabban és messzebbre tud futni, miközben új kihívások elé állítja önmagát. Az eredményesség remek hajtóerő, arra ösztönöz, hogy lankadatlan energiával eddzünk.

Vihet az ember terheket könnyedén vagy erőlködve. Szoronghat a jövő miatt, vagy fütyülhet rá. Képzelhet magának szörnyű sorsot, vagy a fejére koszorúkat. Mindegy, amíg mozgásban van, amíg tevékeny marad.

Fuss 20 percig, és jobb lesz a közérzeted. Fuss még 20 percig, és lehet, hogy elfáradsz. Tegyél hozzá 3 órát, és minden tagod fájni fog, de fuss tovább, megéri: olyan élénk színekben fogod látni a világot - sőt hallod és ízleled is -, hogy korábbi élményeid fakónak tűnnek majd mellette.

Minden maratoni futónak meg kell tanulnia: az egyéni csúcsteljesítményt és a túlhajtásból adódó összeomlást csak egy hajszál választja el egymástól.

A gyorsaságon, az állóképességen, a győzelmen túl rejtőznek a legnagyobb jutalmak.

Ez történik, amikor az ember megnyer egy versenyt, különösen kétszer egymás után. Célponttá válik.

Az ember az egész életét átfecsegheti valakivel, mondjuk, egy jó baráttal, de ha csak egy órát együtt tölt vele egy sziklás ösvényen futva, fenyőillatú levegőt szíva a tüdejébe, biztos vagyok benne, hogy a csevej más dimenziót kap.

A hosszútávfutó magányos, és ha győzni akar, szinte mindent ki kell iktatnia az elméjéből, és csak a következő lépésre, aztán a következőre, meg az azután következőre szabad gondolnia. És bár erős kötelék alakul ki futó és iramfutó között, a legkiválóbb ultrafutók nem gondolkoznak csapatmunkában, amikor stratégiai-taktikai célokat fogalmaznak meg.