A test nem egy ernyedt zsák, amely passzívan állja az ütéseket, majd egyszer csak összecsuklik. A test válaszol; az elszenvedett károsodásokat megpróbálja kijavítani, vagy ahol lehetséges, pótolni a szöveteket, hogy ne keletkezzen maradandó károsodás, illetve heg. Minden jel arra mutat, hogy az ismételt testi erőfeszítés erősíti testünk regenerálódási képességét, aminek következtében a károsodás és a regenerálódás közötti egyensúly a fokozott terhelés ellenére helyreáll, és lassabban keletkeznek maradandó károsodások.
Az öregedés biológiai mechanizmusát egy lehasznált, ócska autó működéséhez tudnám hasonlítani, amely kattog, zörög, majd egyszer csak leáll. Az autó rendszeres karbantartása, a kopott alkatrészek folyamatos javítása és cseréje megakadályozhatta volna a végleges leállást. A megelőző karbantartás azonban drága mulatság, amire nem mindig jut pénz és idő, ezért aztán nem is mindig, illetve nem mindig megfelelő módon kerül rá sor. A testünk is megelőző karbantartást igényel.
Mindegy, hogy csapatban vagy egyénileg vagy nyertes, de ahhoz, hogy győzedelmeskedj, a maximumot kell hoznod.
Az ultratávok leggyötrelmesebb velejárója az, hogy az ember hosszú-hosszú időre egyedül marad a gondolataival. Ha egy zene vagy dal motoszkál a fejedben, jó zene legyen. Ha egy történet nem hagy nyugodni, akkor jársz jól, ha meséd a kitartásról szól. Ultrafutás közben nincs helye borús gondolatoknak. A legtöbben nem azért adják fel, mert a testük nem bírja.
A rendszeres futáshoz ki kell kanyarítanod egy darabot a napodból, még ha csak fél vagy egy órát is. Ha ez lehetetlennek látszik, tedd föl magadnak a következő kérdést: mennyi időt töltök tévénézéssel? Vagy a világhálón? Vagy vásárlással? Ezektől vedd el az időt, hogy olyasmire fordítsd, ami jót tesz neked.
Az ultrafutónak minden tudását bele kell tennie az edzésekbe, de sosem a merevségig. Ha valamivel feltétlenül számolnia kell, az az, hogy egy 100 mérföldes versenyen mindig lesznek dolgok, amelyekkel nem számolt.
Az ultrafutó küzdhet a természettel, vagy átadhatja magát neki. Én az utóbbit javaslom.
A győzelemnél sokkal fontosabb, hogy mit és hogyan teszek érte. Felkészültem? Összpontosítok? Figyelmesen bántam-e a testemmel, egészségesen, gondosan tápláltam-e? És az edzések? Maximális erőbedobással edzettem, ahogy kell? Egész pályámon ilyen kérdések igazgattak, és hasonlókat tesz föl magának bárki (azaz mindenki), aki törekszik valamit jól csinálni. Természetesen akarjuk, hogy előléptessenek a munkahelyünkön, hogy belénk szeressen az a lány vagy az a fiú, hogy mi nyerjük meg az 5 kilométeres futóversenyt. De nem az eredmény - hogy megkapjuk-e, amit akarunk - határoz meg minket. Hanem az, ahogyan elértük.
Nem hiszek a titkokban. Nem valamiféle titkos tudás teszi lehetővé nekem vagy másnak a győzelmet. Ahhoz, hogy valaki megnyerjen egy rangos versenyt, persze jó technika és stratégia kell, de még inkább nagy-nagy szív, tele akarással.
Amikor az ember vezet, nem árt annyival vezetnie, amennyivel végképp elveszi a mögötte haladók kedvét.
Hiába az erős láb, a pompás tüdő, a kar és az izmok, az elménél nincs hatalmasabb.
Mindig könnyebb fölzárkózni valaki mögé, és megelőzni, mint megvédeni egy címet.
Nem a díj maga, hanem a folyamat, ahogyan a díjhoz elérünk, hozhat békét és örömöt nekünk.
Sokan azért futnak ultramaratont, amiért mások hangulatjavító szereket vesznek magukhoz. Eszemben sincs kisebbíteni mindazt - barátságokat, teljesítményt, a természet lélekemelő közelségét -, amivel pályám megajándékozott. De minél messzebbre és hosszabban futottam, annál nyilvánvalóbb lett, hogy leginkább egy lelkiállapotot kergetek - egy lelki helyet, ahol korábban óriásinak látszó gondjaim semmivé olvadnak, ahol egészen tisztán, élesen látom a világegyetem és a jelen pillanat időtlen szépségét. Persze nem azért kezd el futni az ember, hogy ezt a látomásos állapotot előidézze. Én biztosan nem ezért kezdtem. De aki rendszeresen fut ultra távokat, elkerülhetetlenül belekerül. Azt kell megtanulni, hogy az ember felismerje a pillanatot, amikor tulajdon látomásának bűvöletébe kerül.
Az ötletszerű, csapongó gondolkodás ellensége az ultrafutónak. Csak a legegyszerűbb, alapvető, létfenntartással kapcsolatos dolgokra érdemes gondolni: mikor ettem utoljára? Mennyi van hátra a következő állomásig? Hol tart a mezőny és benne én? Jó-e a tempóm? Ezeket a megfontolásokat nem számítva az a célravezető, ha a futó igyekszik elmerülni a jelen pillanatban, ahol semmi más nem számít.