Ülj ide mellém, s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Nem loptam semmit életemben,
nem öltem senkit meg soha.
Származásomról nem tehettem,
csakis a sorsom mostoha.
Megszülettem a vágy hevében,
s nem várt gyerekként jöttem én,
s ülök az EMBER börtönében,
halálom várom, s nincs remény!
Nem kértem én, hogy itt lehessek,
nem kértem könnyű életet!
De ha már vagyok, hadd szeressek,
segíts, hogy élhessek veled!
Legyél a gazdám, jó barátom,
legyél megmentőm, Istenem!
Engedd a létet jobbnak látnom,
tegyél csodát – kérlek – velem!
Egy rab kutya dala
Akiket összeköt a végzet, mindig megtalálják egymást.
A részecskék szintjén a világ tele van esetlegességgel, s hogy a nagyobb egységekben mégis olyan, mintha eleve elrendelés volna.
A dolgok egymásból következnek, mintha dominók dőlnének el hosszú, egyenes sorban, minden lépés magában ártatlan és kikerülhetetlen.
Nincs is Isten, csak a végzet, az események mindannyiunk számára előre meghatározott láncolata.
Soha nem tudhatjuk előre, hogy mi fog történni, igaz? Hol ide, hol oda vet minket az élet. Ez benne a kaland. Nem tudni, hol kötünk ki és hogy alakul a dolog. Rejtély az egész, és ha másként látjuk, akkor hazudunk magunknak.
A jövőnkre irányuló beállítódásunkat többnyire végletes magatartásformák jellemzik. Vagy egyáltalán nem hiszünk a gyökeres változás lehetőségében, s ezért eltűrjük, hogy sodorjanak az események, vagy vakmerő, de megvalósíthatatlan terveket kovácsolunk, hogy azután gyógyíthatatlan apátiába zuhanjunk. Pedig van egy harmadik - az egyetlen reális lehetőség -: felkészülten kivárni azt a pillanatot, amikor a tőlünk függetlenül zajló történések alkalmat kínálnak a sorsfordító cselekvésre.
Folytonos fenyegetettségben élünk, tudunk róla, vagy sem. Sokszor nem mi magunk, hanem csakis a lutri, a véletlen, a szerencse dönt.
Az élet erősebb nálunk, a létező világ mit sem törődik az egyénnel. Ez borzasztó - mondom egyszer, máskor meg: ez gyönyörű. Mindenesetre: erő ez, pusztító és teremtő, és hiába is próbálnánk kivonni magunkat a hatása alól, nem lehet kiszállni.
Bármely ösvényét is járod Végzet kertjének, nem egyszer, de sokszor kell választanod. Az ösvények elágaznak. Minden lépés, melyet Végzet kertjében teszel, választás; és minden választás meghatározza a jövő ösvényeit. Ám megeshet, hogy mikor végigsétálsz az életen s visszatekintesz, csak egyetlen ösvényt látsz magad mögött; és nem lesz más előtted, csak a sötétség. Olykor az ember Végzet ösvényeiről álmodik, s hasztalan töpreng. Az ösvényekről álmodik melyekre rálépett, s amelyekre nem... Az ösvények szétválnak, elágaznak és újra egyesülnek; talán maga Végzet sem tudja, hogy a kanyargó és kacskaringós utak valójában hová vezetnek. De ha mégis tudná, akkor sem árulná el neked. Végzet megőrzi titkait.
Vannak, akik úgy tartják, hogy Végzet vak; mások inkább azon a véleményen vannak - és talán nekik van igazuk -, hogy Végzet már messze túl jár a vakságon, hogy igazából nem is képes másra, csak látni: látja az űrben csigavonalban forgó galaxisok által hagyott finom erezeteket; figyeli a bonyolult mintázatokat, melyeket az élőlények az időn keresztülutazva maguk után hagynak. Végzetből porszag és az éjszaka könyvtárainak illata árad. Nincsen lábnyoma. Nem vet árnyékot.
A hús összemegy a fazékban, de a bab megdagad!
Minden egyes pillanat egy jövőbeli alapjául szolgál. Egyetlen rossz kanyar, és eltévedsz. Amit ma teszel, megmarad, visszatér. Semmi sem múlik el büntetlenül.
Az ember kötelessége, hogy részt vegyen a saját életében.