Az ember cselekszik a motivációi alapján, nem pedig megválasztja őket. Maga a döntési eljárás nem lehet döntés tárgya. Aki így tesz, olyan, mintha saját hajánál fogva próbálná felemelni magát. És mint tudjuk, aki ezt elhiszi, könnyen paradoxonokba ütközik.
Az intelligencia önmagában nem minden, az ősi ösztönökön és viselkedésmintákon nehéz változtatni.
Nem születnek az emberek eleve rossznak. Csak az idő múlásával egyre inkább érvényesül a dominóeffektus. Véletlenül bántasz valakit, és megúszod. Aztán már szándékosan bántasz embereket, mégis melletted maradnak. Később rájössz, hogy minél többet bántod őket, annál jobban érzed tőle magad. Így aztán sorozatosan bántani kezded őket, ők pedig kitartanak. Az évek múlnak, te pedig meggyőzöd magadat arról, hogy a fájdalom, amit nekik okozol, teljesen rendjén való.
Manapság a legtöbb akadályunk nem külső, hanem belső. A második világháború óta a történelem legnagyobb felvirágzásait éltük meg. Kevesebb háborúval kell szembenéznünk, kevesebb a halálos betegség és sokkal több a biztonsági háló. De a világ továbbra is ritkán cselekszik úgy, ahogyan mi szeretnénk. Külső ellenfelek helyett belső feszültségekkel küzdünk. Szakmai frusztrációkkal, beteljesületlen várakozásokkal, örökölt tehetetlenségeinkkel. És továbbra is ugyanazokban a letaglózó érzésekben van részünk, amelyekben az embereknek mindig is volt: bánatban, fájdalomban, gyászban.
A halálfélelemmel ugyanúgy szembe kell néznünk, mint minden más félelmünkkel. Képessé kell válnunk arra, hogy elképzeljük a saját elmúlásunkat, meg kell barátkoznunk a gondolattal, ízekre kell szednünk, meg kell szabadulnunk a rémisztő gyermekkori halálképzetektől. Ne higgyük, hogy a halál gondolatát túl fájdalmas elviselni, hogy tönkretesz bennünket, hogy a mulandóságot tagadni kell, hogy életünk értelmetlenné válik az igazság fényében. Az efféle tagadásnak mindig megvan az ára - belső világunk és látókörünk beszűkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába.
A szerelem voltaképpen egy meghatározhatatlan, éteri és érzékelhetetlen vágy a gyermekkorhoz és az anyai gyöngédséghez való visszatérésre, és abból a hiú reményből táplálkozik, hogy ezt az eltűnt boldogságot elő lehet halászni a lét kezdeteiből.
Történetek vagyunk, azon a szemünk mögötti bonyolult húsz centiméteren tárolt történetek, vonalak, amelyeket a világ dolgainak újrakeveredésével keletkező nyomok rajzolnak ki, és amelyek arra irányulnak, hogy előre jelezzenek a növekvő entrópia felé mutató jövőbeli eseményeket ennek a hatalmas, rendezetlen univerzumnak egy kissé különös szegletében.
A cselekedeteinket irányító késztetések beíródtak legbelsőbb struktúráinkba - mint emlősnek, vadásznak, társas lénynek: az értelem megvilágítja ezeket a kapcsolatokat, de azoknak nem az értelem a forrásuk. Elsődlegesen nem eszes lények vagyunk. Azzá talán csak válhatunk, többé-kevésbé, másodlagosan. Első fokon az életösztön hajt bennünket, az éhség, a szeretni vágyás, az az ösztön, hogy megtaláljuk helyünket egy emberi közösségben... a második szint még csak nem is létezik az első nélkül. Az ész dönt az ösztönök között, de úgy, hogy magukat az ösztönöket használja a döntéshozatal elsődleges kritériumaként.
Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt "tudja", amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.
Miért kellett a jövendő államférfiaknak éneket, zenét és táncot tanulniuk? Azért, mert akkor még tudták, hogy ezek kapcsolati formák a transzcendenciával. A tánc, az ének, a zene kapcsolatot teremt a világ harmóniáival, és valamiféle rezonanciát hoz létre bennünk.
Ha egy két-három éves gyerek nem tűri el, hogy bárki hozzányúljon akár ahhoz a játékához is, amivel éppen nem játszik, ez nem azt jelzi előre, hogy irigy, gonosz, egoista, másokat letaposó kis szörnyeteg lesz majd belőle, hanem teljesen normálisan, az életkorának megfelelően - a most kialakuló énhatárok védelmének megfelelően - viselkedik.
Egy terapeuta éppoly kevéssé védett a neurózistól, mint egy fogorvos a szuvasodástól.
A tragédiák bizonyos fajta amnéziát okozhatnak, de az emlékek idővel rendszerint visszatérnek.
A tudattalan sokkal lényegesebb szerepet játszik, mint a tudatos gondolkodás, amely szerintem csak a felszínt mutatja - hasonlóan egy számítógép képernyőjéhez.
Noha az emberek nyilvánvalóan intelligensebbek az állatoknál, nem túl valószínű, hogy az intelligencia mint biológiai jelleg a Homo sapiens kizárólagos kiváltsága legyen.