A legtöbb ember tévesen azonosítja magát az érzéseivel, gondolataival és preferenciáival. Ha dühöt éreznek, azt gondolják: "Dühös vagyok. Ez a dühöm." Emiatt aztán egész életüket azzal töltik, hogy igyekeznek elkerülni bizonyos érzéseket, és megélni másokat. Sosem értik meg, hogy nem azonosak az érzéseikkel, és hogy bizonyos érzések szakadatlan hajszolásával csak azt érik el, hogy ott ragadnak a nyomorúságban.

Gondolataidból lesznek a tetteid is. Amikor reggel kikászálódsz az ágyból, először a fejedben születik meg a felkelés gondolata. Nem cselekedhetsz anélkül, hogy tettedet ne előzné meg egy gondolat. Ez azt jelenti, hogy a gondolataid milyensége határozza meg, hogy szavaid és tetteid pozitívak vagy negatívak lesznek.

Hallgass a belső hangodra. Te magad leszel a vezérlő csillagod.

Ritkán bírunk eleget tenni magunknak; annál vigasztalóbb, ha másoknak eleget tehetünk.

Magányában, félelmében és kétségbeesésében az ember csak ideig-óráig nyerhet vigaszt egy másik embernél. És ettől a félelemtől való megszabadulásában végül csak önmagára számíthat. Ehhez pedig önmagában és a saját erejében kell hinnie.

Világunk dolgában csak azok az okos, tevékeny emberek vihetik sokra, akik ismerik erejüket, s mértékkel-rátermetten használni is tudják.

Az emberismeretet megadja a sors, az önismerethez nem árt némi segítség.

Társadalmunkban úgy éljük végig az életünket, hogy egyfolytában önmagunkat védjük; nem akarunk másoknak túl nagy támadási felületet adni, ezért páncélt öltünk magunkra. Néha olyan sikeresen megtanuljuk, hogyan leplezzük el mások elől valódi érzéseinket, hogy még magunk előtt is rejtve maradnak.

Az ember már csak így működik. Idealizálja magát, miközben degradál másokat, ezen az ócska módon igazolva magának, hogy az általa választott út a helyes, mi több, az egyetlen igaz út.

Ha egyfolytában boldogok lennénk, honnan tudnánk, hogy azok vagyunk?

Ha a hülyeség terén végzett kimagasló teljesítményért is járna Nobel-díj, már most elkezdhetném írni a köszönőbeszédemet.

Furcsának és hamisnak hat, amikor az ember huszonegy, és úgy beszél, mintha valós képe lenne arról, hogy kicsoda is valójában.

Az ember legszigorúbb kritikusa nagyon sok esetben saját maga.

A körülöttünk élők visszajelzései alapján határozzuk meg önmagunkat: ha mindenki szépnek lát minket, mi is szépnek látjuk magunkat.

Az egyetlen ember, aki garantáltan velünk van éjjel is és nappal is, mi magunk vagyunk. Ez önostorozáshoz és negatív érzésekhez vezethet. Vegyük tudomásul, ha magunkra irányuló negatív gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, de ne mondjuk ki azokat hangosan. Inkább próbáljuk őket pozitív gondolatokká alakítani.