Jelenünk a múlt nyomaitól hemzseg. Valóságos történetek vagyunk önmagunk számára; elbeszélések. Én nem az a hústömeg vagyok, amelyik e pillanatban szétterül a heverőn, és a laptopján leüti az "a" betűt, hanem a gondolataim: ez vagyok én, telis-tele az éppen leírandó mondat nyomaival; én magam vagyok: anyám gyengédsége, az a derűs komolyság, amellyel apám irányított; én magam vagyok: a serdülőként tett utazások, az olvasmányaim, amelyek rétegről rétegre leülepedtek az agyamban, szerelmeim, kétségbeesett lelkiállapotaim, baráti kapcsolataim, mindaz, amit írtam, amit hallgattam, az emlékezetembe vésődött arcok. Mindenekelőtt az vagyok, aki egy perccel ezelőtt öntött magának egy csésze teát. Az vagyok, aki egy pillanattal korábban bepötyögte ennek a számítógépnek a billentyűzetébe az "emlékezet" szót. Az vagyok, aki egy pillanattal ezelőtt kigondolta ezt az éppen most kiegészítendő mondatot. Ha mindez eltűnne, vajon léteznék-e akkor is? Én ez a hosszú regény vagyok: az életem.

A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Bárcsak lennének a rossz emberek, akik valahol ármánykodva űzik gonoszságaikat, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elkülönítsük őket a többiektől, és elpusztítsuk őket. De a Jó és a Rossz közötti választóvonal ott húzódik minden ember szívében. És ki lenne hajlandó elpusztítani a saját szíve egy darabját?

Aki elég nagy utat tesz meg, az megtalálja önmagát.

A látható énünk, az, akinek hisszük magunkat, csak egy körülhatárolt hely, aminek semmi köze a valódi énünkhöz. Ezért esik annyira nehezünkre meghallani azt, amit a lélek mond, ezért próbáljuk inkább megzabolázni, hogy helyette a terveinket követhessük: a vágyainkat, a reményeinket, a jövőnket.

A személyiség igazi éthosza nem az önmagátkeresés vagy önérvényesítés, hanem az önátadás és önfeledtség éthosza.

A mese ráirányítja a figyelmünket arra, melyik énünk az, amelyik kudarcot fog vallani. Ugyanakkor azonban azt is tudatosítja, hogy van bennünk egy pozitív hős is - ezt képviseli a szegény ember vagy a legkisebb királyfi -, akiben megvannak az út végigjárásához szükséges tulajdonságok és erények.

A jó tulajdonságaink több szenvedést okoznak nekünk, mint a rosszak.

A hajó, amelyik éveket tölt a tengeren, ezernyi kagylót gyűjt össze. A kagylók rátapadnak az aljára, és végül olyan súlyt képeznek, amely veszélyezteti az egész szerkezet biztonságát. A hajónak szüksége van arra, hogy megszabadítsák a kagylóktól, aminek a legolcsóbb és legkönnyebb módja, ha lehorgonyozzák egy édesvízi kikötőben, ahol nem érheti sós víz. A kagylók hamarosan maguktól fellazulnak az oldalán, és lepotyognak. A hajó, terhétől megszabadulva, újra kifuthat a tengerre. Vajon te is cipelsz magaddal "kagylókat" - hibák, megbánások vagy múltbeli sérelmek formájában? Lehet, hogy arra van szükséged, hogy "édesvízben áztasd magad" egy ideig. Hogy elengedd a terheket, és adj magadnak egy második esélyt.

Tartsd magad tisztán és fényesen: te vagy az ablak, melyen keresztül a világot nézheted.

Ha nem vagy ura az életednek, összpontosíts arra az egyetlen dologra, amelynek leginkább ura lehetsz: önmagadra.

Ha jobbá tennéd a világot,
először nézz magadba, csak azután változtass.

Mielőtt az élet nyilvános harcterein győznél, először önmagaddal kell megvívnod a csatát. Minden változás veled kezdődik.

Az első kihívás önmagad legyőzése: ha ezen túl vagy, akkor képes leszel mások felett is győzelmet aratni. Totális győzelem lesz ez: a szív és a lélek diadala.

Az emberiség egész történetén sajátságos szakadás vo­nul végig. Az ember gondolkodó lény, aki szeret minden cselekvéséről számot adni magának és szereti cselekvését a dolgok rendjéből logikusan levont képzeteihez alkalmazni; szereti tudni, mit tesz, miért és mivégre teszi. Társadalmi cselekvésében is ez a törekvés vezeti. Csak utólag vesszük észre, késő nemzedékek, hogy amit az emberek saját cselekvésükről gondoltak, amivel azt megokolták: képzeteik és elméleteik a legritkábban fedik és a leghelytelenebbül magyarázzák a valóságot: amit tényleg tettek és amiért tényleg tették.