Ugyanúgy veszünk tudomást önmagunkról, mint másokról. Ha a saját szellemünkről akarunk tudomást szerezni, reakcióinkat kell megfigyelni, pontosan úgy, mint amikor mások szelleméről kívánunk megtudni valamit.

Senki nem szabadulhat meg a szeplőitől, nem futhat gyorsabban magánál, nem léphet ki a saját bőréből. Személyiségünk mély rétegei olyan hosszú idő alatt kristályosodtak ki, hogy aligha változtathatjuk meg egy csapásra. Agyunk százmilliárdnyi szinapszisa egyetlen döntés nyomán nem alakítja át kapcsolatait.

Aki döntést hoz és cselekszik, nem értheti meg teljesen a viselkedését szabályozó törvényeket. Belülről nézve úgy látjuk, hogy bármikor bármin tudunk változtatni. A gép, mint gép ezt nem képes felfogni. Így aztán, miközben az ember nem szabadulhat saját személyisége börtönéből, nem is lehet teljesen tudatában neki, legalábbis aközben, mikor mérlegel és dönt. És ez így is van jól. Jó, hogy egészen az utolsó leheletünkig hisszük, hogy bármit megváltoztathatunk.

Furcsa dolog a csend, olyan, mint egy tükör. Megmutatja, mi van benned.

Hihetetlen, hogyan nézhetünk egész életünkben a tükörbe, és hihetjük azt, hogy tisztán látunk. Azután egy nap, amikor lehántjuk a képmutatás szürke foncsorát, hirtelen rádöbbenünk, hogy sosem láttuk magunkat igazán.

Bármi táplálhatja a kreativitást, a szüleinkhez való viszonyunk, a fájdalom, egy mozdulat, egy olvasmány, egy film, de a belső erőhöz mindenekelőtt saját magunkkal kell megbarátkoznunk.

Jobb, ha az ember kissé felkészületlennek érzi magát, mint ha úgy áll egy helyzethez, hogy azt gondolja, mindent tud.

Az embernek saját magával kell foglalkoznia, nem a másikkal. Mert minden ember más, minden ember másképp tud csinálni valamit, minden ember másképp szeret valamit csinálni. Az rajtam nem segít, ha tudom, hogy X vagy Y valamit rosszul csinált vagy jobban csinált, mint én. Rajtam az segít, ha azt tudom, hogy én mit szeretnék, és azt hogy fogom csinálni.

A hegyen pontosan annyira vagy suta, annyira vagy gyenge, annyi kétség mardos, néha annyira vagy erős, vagy ügyes, vagy okos, amennyire tényleg. Olyan vagy, amilyen tényleg. Beszűkül a fizikai mozgástered, beszűkül a gondolkodásod, nincsen hova bújnod és menekülnöd, és egyébként a hegyet nem is érdekelné, hogy mivel próbálod elkápráztatni.

Mindannyiunknak ki kell derítenünk, hogy mi az, ami a leginkább működik számunkra, és mitől válhathatunk önmagunk legjobb változatává.

Valóban nagyszerű lenne, ha mindannyian pontosan tudnánk, kik vagyunk, de ez a tudás nem kívülről származik, hanem belőlünk. Ismerd meg önmagad!

A gond az csupán, hogy a józan ítélőképességünk soha nem teljesen józan.

Csak az igaz, ami mérhető, és a mérésből levonható. A többi az az énünknek nevezett, múló álom.

Nem számít, ki vagy, a lelked mélyén mindig azt szeretnéd, hogy valaki más legyél, és amikor egy századmásodpercre teljesül ez a kívánságod, az maga a csoda.

Önmagunknak nagyrészt azok vagyunk, amit látunk és tükröződni látunk barátaink, szerelmeink, ellenségeink szemében.