Anyanyelv. Nem véletlen, hogy a világ népeinek nagy részénél a nyelv fogalmát és jelentését az anyához kötik. A születés csodájához, az emberi test melegéhez, a szeretet mélységeihez, a hűséghez, a féltéshez, a befogadáshoz, a teremtéshez. Az anyanyelv öröklött vagyonunk, sejtjeinkbe szövődő tulajdonunk, az anyanyelv egyenlő vállalt önmagunkkal.

Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve,
Végsőt sóhajtva!

A HA szó olyan, mint a rozsdás tüske, amelyet lassan nyomnak az ember húsába.

A nyelv csak önmagával magyarázható, és még a legkifinomultabb metanyelv sem képes végleges megragadására, a törvényszerűségek fennakadnak a kivételek zátonyain, a szabályt megtorpedózza a szabálytalan, a stabilnak látszó grammatikai rendszer felrobban egyetlen metaforától.

A nyelvnek éppen az univerzalitásában van az igazi ereje, abban, hogy viszonylag kevés nyelvi elem felhasználásával bárminek a kifejezésére, leírására, érzékeltetésére alkalmas, hogy ugyanazzal az egyetlen apparátussal rögzíthetjük a lehető legkülönbözőbb dolgokat, nem kell mindig mindenre új szót és új szerkezetet alkotnunk, mert az évezredek folyamán kimunkált nyelvünk a maga módján mindentudó, mindenható.

A nyelv végtelen lehetőségek passzív óceánja, amelyből mi csak annyit vagyunk képesek aktivizálni, amennyit kiszorítunk belőle önvalónkkal.

A tibeti nyelvben az "áldás" szó átváltozást jelent valamilyen fenség, magasztosság vagy erő segítségével. Egyszerűen szólva az áldás olyan élménynek, tapasztalatnak az eredménye, amely jobbá teszi az elmét, szellemi emelkedést idéz elő.

Köszönöm, édes anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy,
Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét
S megengedted, hogy szívem dobogását
Magyarul muzsikáljam;
Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben:
Áhítatomban búgó orgona,
Búbánatomban síró hegedű,
S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait
A te tilinkód zendítette dalba.

Minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélekzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan.

Ahány nyelvet beszélsz,
annyi életet élsz.

- A szó a legjobb játék -
mondja a Tata -, mindig
kéznél van, vagyis észnél,
mert néha még le se kell írni.
A fejed szójátszótér.
Jobb a Kindertojásnál,
több játék is van benne,
és el se használódik,
ha beletörik a nyelved.

A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell.

Nem idegen nyelv törvényeit kell ráalkalmazni a magyarra, hanem a saját törvényeit használni olyan helyeken, ahol még használva nem voltak.

A nyelvek szabadon kószálnak mindenfelé, összekeverednek és összezilálódnak, és elkerülhetetlen sorsuk felé rohannak, mely egyetlen, globális nyelvbe akarja kényszeríteni őket.

Bárhol fakadjon is a valódi nemzetköziség gyenge virága: támogasd és öntözzed azt.