Semmink sincs - csak múltunk van, és múltunkban gyönyörűen zengő nyelvünk.

Gyűlölöm és szeretem a szavakat, és remélem, hogy jól használtam őket.

Anyanyelvem olyan,
mint a sejtelmes mélység,
mint a fölénk boruló
véghetetlen kékség,
olyan áradóan illatos,
mint a kora-nyári rét, a tisztás,
és olyan színes,
mint az álomkép villanás
s patkó is, a szívembe sütve,
hogy velem dobogjon
mindig szerencséje.

Szitkozódni az ember csak az anyanyelvén tud, ahogyan imádkozni is.

Ha te sem tudsz azonosulni a modern nyelvújításokkal (köszcsi, puszcsi, szupcsi), akkor van egy tanácsom neked: ne bántsd a "kortárs magyar nyelvészeket", bízz a természetes kiválasztódásban.

A nép sokféle nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.

Jönnek-mennek a szavak, divatoznak, leáldoznak, el is bújnak, mutatják is magukat, segítenek is, meg nem is. Ahogy mindig. Ahogy a szél, nem az a fényes, hanem ez a matt, elém fúj szavakat és szövegeket, fogom őket szemrevételezni, ad notam: bolond lyukból bolond szél fúj.

Az elsajátított nyelv csupán álarc, kölcsönzött identitás. Kellő távolságtartással kellene hozzá viszonyulni, és sosem volna szabad engedni a csábításnak, hogy az ember teljesen alkalmazkodjon hozzá, és ezáltal megtagadja anyanyelve hangait, hogy a másokét utánozza. Aki enged ennek a csábításnak, azt kockáztatja, hogy elveszíti az emlékezőképességét, a múltját, anélkül, hogy másikat kapna helyette.

Egy nyelv formái óhatatlanul visszahatnak arra, aki azt a nyelvet beszéli, alakítják az arcát, a házakat, a földet, a szokásokat, az ételt.

A szabály mindig a szót követi: ez minden nyelvtan gyenge pontja. A szabály nem teremt rendet, csupán a rendetlenség leírása.

Mint minden, ami az ember sajátja, a nyelv is változik, és nyelvi tisztaságra törekedni éppoly értelmetlen, mint faji tisztaságra.

Minden nyelv az egyszerűsödés útján halad, azaz a jelentés maximumát kívánja kifejezni minimális hangtorlódással. Ezért van az, hogy a legrövidebb szavak a legősibbek, a leginkább korrodálódottak.

A nyelv titokzatos dolog. Nemcsak a beszéd, a szó közöl, többet mond olykor a szem, egy félbehagyott kézmozdulat.

Nagy fába vágtuk fejszénket, midőn oly munkára vállalkoztunk, melynek föladata édes nyelvünk egész birodalmát bejárni.

Ha túl sokszor ismétlünk el egy szót, annak elkopik a jelentése és elveszti a kapcsolatát a világgal.