A nyelv nem az enyém, nem a tiéd, hanem az édes mienk.
Ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket is, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk.
Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel.
Szinte érzéki vágyam van a magyar betűre. Beleharapnék Móricz Zsiga ízes magyar mondataiba, micsoda édes szájízt csinálnak Gelléri Andor tündéri elbeszélései! Kodolányi archaikus, régi szavak szálaiból szőtt nyelvét is élvezettel tapintanám, mint a vevő a legfinomabb szövetet.
Különös, a magyar nyelvben összecseng és egymásból következik ez a két szó: ölés és ölelés.
Ilyen pillanatokban ezernyi érzelgősség fordul meg a fejemben, de pusztán önfegyelem kérdése, hogy hallgassak róluk. A tilalom a gondolatokra nem, csakis a szavakra vonatkozik, melyek kimondva feltétlenül elveszítenék jelentőségüket, varázsukat. Legfeljebb lemeztelenítenék az érzést, kifejezni úgysem tudnák.
Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!
Bármilyen nyelven is beszélsz, sosem tudsz mást mondani, mint ami vagy.
Az ábécével mi sem vetekszik
Minden bölcsesség benne leledzik,
Hisz a betűkből minden kikerül,
Ha ugyan összerakni sikerül.
A nyelv ösztönön alapuló felfogása azok számára megrendítő, akik a nyelvet az emberi értelem csúcspontjának tekintik, és az ösztönökről az a véleményük, hogy azok csupán állati impulzusok, melyek a szőrös vagy tollas zombikat arra késztetik, hogy gátakat építsenek vagy magasra szálljanak és elinduljanak délnek.
Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.