Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.
Egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv.
A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger.
Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet.
Én bízom abban, hogy nyelvünk, mint a folyó, kiveti magából mindazt, ami káros. Amit pedig felold, azt részévé teszi.
Minden új nyelv új világlátással ajándékoz meg.
A "nem" szó olyan rövid, olyan könnyű kimondani, gyerekhang, inkább nesz, mint szó, egyetlen éles lélegzetvétel.
Nincs egyéni nyelv, csak egyéni nyelvhasználat.
A nyelv nem csupán szolgánk, urunk is lehet.
A szeretet, a szerelem, a gyűlölet minden korban működik, legfeljebb az ezeket kifejező nyelv változik.
Nincs értelme nyelvészeti szempontból arról beszélni, hogy ezt most egy magyar anyanyelvű jól mondta-e vagy nem jól, helyesen mondta-e vagy nem, hiszen az a helyes, amit ő mond. A nyelvművelők abban tudnak tanácsot adni, hogy ezt a művelt köznyelvben hogy mondják. Azt semmiképp se mondják, hogy ez helyes vagy helytelen, olyan nincs.
Az az elméletem, hogy a stresszt csak a nyelv kialakulása után ismertük meg. Amikor már szavakkal gondolkodtunk, és nemcsak elhajítottuk a lándzsát, hanem ki is elemeztük magunkban, hogy jól vagy rosszul hajítottuk-e el. Általában arra jutottunk, hogy rosszul.
A magyar nyelv különleges gyönyörűség, élvezem a ritmusát, az erejét, a zenéjét. Boldog vagyok, amikor magyar szót hallok.
Minden régi szóra teherként nehezednek a korábbi jelentések, míg az új szavak mentesülnek ez alól.
Soha nem lehet alaposan megismerni egy országot anélkül, hogy a helyi nyelvet ne beszélnénk.