Az ősz az az évszak, ami után rögtön a tavaszt várjuk.

Felgyulladnak a lámpák, villódznak a képernyők, a gépek mozgásba lendülnek. Imádom ezt. Az érzést, hogy életre kelnek a dolgok. Fellépek a mozgólépcsőre, és megyek, megyek felfelé, mint egy lélek a Mennyországba, a gyerekkorunk cukormázas álomvilágába. Mára ez is csak egy ízléstelen tréfává változott.

A mikor az ember bölcs akarna lenni,
Épen akkor nem jut az eszébe semmi.

A mosógép hangját hallgatta
elképzelte hogy tengerpart
hogy ruha helyett
a hullámok csapkodnak
így élte túl
hogy nem nyaral.

Így van ez rendjén a Bolondok Napján: az erény megbűnhődik, a restség diadalmaskodik.

Annyi jeles és derék dolog van egyidejűleg a világon, mégsem találkoznak össze.

Ha rosszkor van az ember rossz helyen, egy nagyváros is éppen olyan élettelen tud lenni, mint a sarkkör.

A számítógépes guruknak van egy szavuk azokra az emberekre, akik azt hiszik, hogy lenyomozhatatlanok, pedig nem. Ez a szó az "ostoba".

Meglepő, mennyire kényelmes lehet egy kemény felület, amikor elég fáradt vagy.

Szeretek későn lefeküdni. Olyankor elkerülöm a reggeli rohanós bolondokat.

A harmadik pohár után a legjobb bort is csak félig-meddig, vagy egyáltalán nem élvezi az ember.

Ugyan ki bajlódna jó hírek továbbításával? Olyankor nem sürgős a dolog, minek serénykedni, senki se kapja nyakába a lábát. Csak ha rossz hírt kell vinni.

Egyetlen dolgot uralhatunk igazán: azt, ahogy a minket mélyen érintő eseményekre reagálunk.

Ülni egy kertben jó. Ha valaki ül mellettünk és fogjuk a kezét - az már sok a jóból. Csak azt nem tudom, hogy kinek.

Mindannyian csak fel-alá szaladgálunk, és tesszük a jelentéktelen dolgainkat. Egyetlen életünk van, egyetlenegy, mégis túl sok időt töltünk olyan dolgokkal, amikkel nem is akarunk foglalkozni.