A lelkiismeret az a belső hang, amely arra int, hogy valaki más is figyelhet bennünket.

Sosem szabadultam meg a bűntudattól és a gyötrelemtől. Pusztán elszunnyadtak bennem ezek az érzések, ahogy a mackó saját szöveteiből táplálkozva alussza téli álmát arra várva, hogy eljöjjön az ő ideje.

Nem kedvelem az önvádat, kikezdi a kedélyt.

Két fiatal láma, papjelölt haladt egy ünnepnapon a templom felé egy erdőn át, hogy istentiszteleten vegyenek részt. Amint vidáman mendegéltek, észrevették, hogy egy öreg anyóka rőzsével a hátán a hídon megbillenve beleesett a patakba. Az egyik odaszól a másiknak, mit tegyünk? Nem mehetünk oda segíteni, mert sáros lesz a sarunk, és így nem engednek be az Isten házába. A másik rá sem hederít az aggodalmaskodóra. Odamegy az anyókához, kisegíti a patakból, elviszi egy darabon a biztos útig a rőzséjét és elköszön tőle. Vidáman, fütyörészve tér vissza, míg a társa megrökönyödötten áll, és várja. Továbbhaladnak. A segítő kispap szökellve halad, a másik egyre lassabban, egyre komorabban. A segítő láma ekkor odafordul a társához, és így szól hozzá: "Te még mindig cipeled?"

A bűntudatról nem tudunk semmi bizonyosat, csakis annyit, hogy végtelenül legyengít. Annyira, hogy nincs erőnk ökölbe szorítani a kezünket, lehunyni a pillánkat. Nincs erőnk öklendezni, nincs erőnk kihányni a bűnt magunkból, nincs erőnk arra se, hogy szappannal mossuk testünkről a sárt. A bűnt kéne ilyenkor megtalálni, nincs is olyan mélyen, de gyengék vagyunk, s ha elérnénk, sem tudnánk megmarkolni.

Hajdani tetteinkre emlékezve sokszor összerázkódunk a lelki kíntól.

A szerelem elmúlik, a bűntudat soha.

A remény hozott el idáig, de a bűntudat tartott itt.

Érezni, hogy nem tehettünk másképp: ez a jó lelkiismeret.

Egy pillanatig átláttam a mély, szürke szemekben izzó, hitetlenkedő dühön. Fájdalom volt mögötte. És a tudat, hogy fájdalmat okoztam neki, égetett, mint a sav.

A lelkifurdalás annak a jele, hogy a jellem nem nőtt fel a tetthez. Jó cselekedetek után is van lelkifurdalás; a szokatlanság teszi, ami kiemeli őket a régi környezetükből.

Milyen bolondok is azok, akik letérnek az egyenes útról. Tiszta lelkiismeret: ez a legfontosabb az életben. Ha ez megvan, az ember az egész világgal szembenézhet, és bárkinek, aki az életébe bele akar avatkozni, szemébe vághatja, hogy "Menjen a pokolba!"

A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedetemet.

Az ember fizetni akar a hibákért, amiket elkövetett, és azt hiszi, ha eleget szenved, az elég. De nem így van.

Lelkemet a mindenható Istennek ajánlom, kit mindig, mint a legfőbb jót forrón imádtam, habár tőle emberi gyarlóságomnál fogva sokszor el is távoztam, amit keserűen sirattam éltemen keresztül, s most is szívszaggatva bánok.