Csak ha úgy szereted a fákat, mint önmagadat, akkor van esélyed a túlélésre.
Az emberiség még elhaldokolgat egy kicsit. A szörnyű füstjeinkkel, szereinkkel mérgezett, ártó sugarakkal bombázott bolygó nem hal meg, hanem átszervezi az életet, kiiktatja az embert, mint egykoron a mamutot, azután újjáéledve talán megint kockázatos kísérletbe kezd, valamiféle - értelmesnek hitt - teremtményekkel. Az Apokalipszis csupán az ember vége.
A klímaváltozás a mi generációnk kihívása. S válaszunktól nem a világ jó sora függ, hanem a miénk.
A természetvédelemmel kapcsolatos törekvések konzervatív jellegűek: a "természetvédők" nem a "természetet" akarják megvédeni, hanem a természet megszokott jellegét, egy olyan ökológiai állapotot, amely csak annyira "természetes" vagy "nem természetes", mint bármely más állapot.
Teológiai értelemben a bűn az isteni parancs megszegése, és ezért büntetést érdemel. A korábbi társadalmakban a papok feladata volt, hogy felhívják a figyelmet a törvény megszegésére. Úgy látszik, mostanság a klímakutatók vették át ezt a szerepet.
Modelleket építünk, hogy megmagyarázzuk a természetet, de a modelljeink felpattannak a papírról, betörik a természet ajtaját, és elűzik eredeti lakóit.
A Föld alig várja, hogy kiveszejtsük magunkat, mert ő tudja az igazságot: van élet az ember után!
Egyedül a nyaralóknak adta meg az Isten azt a képességet, hogy megértsék a természet szépségét, az emberiség többi része bűnös tudatlansággal van megverve e szépségeket illetően. Nem becsülik az emberek a gazdagságukat. Amink van, nem óvjuk; sőt - amink van, azt nem szeretjük.
Tudjátok, a Föld viszonylag friss bolygó; miért kellene aggódnunk bármi miatt?
A világ erőforrásai elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki szükségleteit, de nem elegendőek ahhoz, hogy kielégítsék mindenki mohóságát.
A tudomány és a műszaki haladás a természeti erőforrások veszélyes kizsákmányolásához, környezetszennyezéshez és kezelhetetlen nukleáris versenyfutáshoz vezetett.
Amikor a környezetvédő mozgalmak megalakultak, a zöld egyet jelentett a dilissel. Zöld hírekkel mulattatták az embereket: valami lökött alak megint odaláncolta magát egy buldózerhez, szemétszállító hajóhoz, betonkeverőhöz, akármihez. És ez legalább olyan vicces volt, mint hajdan a szüfrazsettek, akik tollas fövegben a lámpaoszlophoz bilincselték magukat, hogy felhívják a figyelmet a nők jogaira. Nos, ami azt illeti, azóta bőven az arcunkra fagyhatott a mosoly. Nagyanyáink kissé túlvívták az egyenjogúságot.
A pénz nem él, de mi emberek úgy teszünk, mintha élne. Mintha egy biológiai lény lenne, amely növekszik, fejlődési ütemet diktál, parancsol. És mi, az emberek, miközben ezt a látszatlényt szolgáljuk, követjük parancsait és áldozunk is neki. Feláldozzuk az időt, az emberséget, a kapcsolatokat, a belátást, az együttérzést és a szeretetet, de úgy, hogy közben kizsigereljük Földanyát, aki tényleg él, és akiből valóban minden földi élet származik, mert Ő valóban a saját anyagát és életerejét adta oda használatra minden élőlénynek.
Ne kérkedjünk túlságosan a természeten aratott emberi győzelmeinkkel! A természet minden ilyen győzelemért bosszút áll rajtunk.
Az az alapvető probléma a helyváltoztatás legtöbb módozatával, gondolta, hogy egyik sem éri meg igazán a fáradságot. A Földön - amikor még volt olyan, hogy Föld, mielőtt az új hiperűrsztráda építése miatt lerombolták volna - a gondot a kocsik okozták. A hátrányok - amelyek azzal a ténnyel függtek össze, hogy rengeteg fekete ragacsos trutyit szippantottak elő a föld mélyéből (ahol nagyon jó helyen volt), csak azért, hogy egyrészt kátránnyá alakítsák a szárazföld beborítására, másrészt füstté a levegő telítésére, s végül, hogy a maradékot a tengerbe öntsék - messze túlszárnyalták azt az előnyt, amit az jelentett, hogy gyorsabban el lehetett jutni egyik helyről a másikra, különösen, ha meggondoljuk, hogy az a hely, ahová igyekeztél, mindezek következtében valószínűleg ugyanolyan volt, mint ahonnan elindultál, más szóval: csupa kátrány, csupa füst és halaktól mentes.