Ha Földünk beteg és szennyezett, az emberek sem lehetnek egészségesek. Ahhoz, hogy magunkat meggyógyítsuk, előbb bolygónkat kell meggyógyítanunk.

Néhány százezer évvel ezelőtt csak állatok és növények voltak a világon, ember nem, s a rendszer tagadhatatlanul jól működött, még jobban, mint az emberrel együtt. De a nagy veszély abban rejlik, hogy fajunk kipusztítja magát, és még sok más élőlényt is magával ránt, és ez már erkölcstelen!

A földi élet jövője attól függ, hogy képesek vagyunk-e cselekedni. Sokan egyénileg is megtesznek minden tőlük telhetőt, ám valódi sikert csak akkor érhetünk el, ha gyökeres változások mennek végbe a társadalomban, a gazdaságban és a politikában.

Egy gömbön lakunk. A gömbök zárt rendszerek, nincs esély a menekvésre.

Az emberek új fegyvereket fejlesztettek ki és egyre újabb módokat találtak ki arra, hogy ártsanak egymásnak. De nemcsak egymásnak ártanak. Manapság sokkal több szenvedést okozunk az összes többi lénynek e világban. Mindennek ártunk: a levegőnek, a víznek, a fűnek és a fának is. Egész erdőségeket vágunk ki és mind több zöld övezetet tüntetünk el. Szennyezzük a vizeket, a légkört a talajt. Az emberek folyton azt mondják, hogy szabadságot akarnak, de a valóságban ők az első számú diktátorok a földön.

A dzsungel törvényeire ráhúztuk a csipketerítőt, de a kézimunkázó ollóval ölni is lehet. A barbárság álarcot öltött, viselkedik, affektál, bálba jár, zsakettbe bújik. A civilizáció különös szövegkörnyezetben hallat magáról, hiszen az ő előretörésének eredménye a kivesző állat- és növényvilág. Igen, a tudatlan, gyilkos hordának, amely lassan eltörli az életet a földről, ez a neve: civilizáció.

Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet! Én vagyok tűzhelyed melege hideg, téli éjszakákon, én vagyok tornácod barátságos fedele, amelynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm oltja szomjúságodat. Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja, én vagyok asztalod lapja, én vagyok az ágy, amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed.
Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele. Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd meg a kérésemet: - Ne bánts!

Módszeresen megsemmisítitek a környezeteket, majd az úgynevezett természeti katasztrófákra mutogattok, mint Isten kegyetlen tréfájára, avagy sóhajtozva emlegetitek a vad természet könyörtelenségét. Ám csak önmagatokat csapjátok be, és a ti módszereitek kegyetlenek.

Anyámék minden évben vettek egy lemészárolt fenyőfát, teleaggatták villódzó villanyégőkkel, és a szegény fa ott oszladozott hetekig; egész fenyőerdők agóniája az ember szeretetünnepe. Nem vagyunk mi barbárok? Áldozatot mutatunk be olyan hagyományok oltárán, amelyekről már csak homályos sejtésünk van. Libát, pulykát, malacot, bárányt, fenyőt áldozunk.

Ha mások nem segítenek megóvni és jobbá tenni a környezetet, lehet, hogy a boldogsághoz vezető útnak - amelyen haladhatnánk - egyáltalán nem lesz alapja.

Eddig az ember magával a természettel küzdött; mostantól a saját természetével kell megküzdenie.

Az egységet meg lehet bontani - de törvényszerűen helyreállítja magát. Jó példa erre a mai ökológiai helyzet - mohó, önző, szeretetlen célból ki lehet rabolni a Természetet - csakhogy ennek a következménye, hogy a Természet a lázadó embert visszarántja. A víz elnyeli, a tűz elégeti, szomját nem oltja, mérgezett levegőjével beteggé teszi. Minden önző tettünk, amellyel megsértettük a szeretet egységét, visszahatást szül. Ez a karma. Megtanulni, hogy fájdalmat okozni fáj. És kifosztani a világot: nyomor. És rossznak lenni: rossz. És ridegnek lenni: megfagyás. És önzőnek lenni: elhagyatottság. És nem szeretni: félelem és halál.

Szeretem a földgolyót két kézzel és két oldalról átfogni!

Minden egyes esőcsepp az ég egy csókja.

Vendég vagy a természetben - viselkedj!