Szereted, ha a hold mereng, és
mindent ezüstös fénybe von?
Éppígy varázsol a merengés
tavaszi tájat arcodon.

Egyetlen pillantásod
felnyithat engem,
bár bezárkóztam magamba
ökölbe szorított kézként;
ahogy a tavasz titokzatos, gyöngéd érintése
kinyitja az első rózsákat,
úgy bontod ki a lelkem, sziromról sziromra.

Szerelmem figyelj most elmondom én
láng volt az élet és lomb a remény
mikor is volt? ez régen volt
hol várt a Nap? Kezemben volt

Amikor rád vártam, nem láttam semmit abból, ami körülöttem történt, talán egyedül voltam az utcán, de lehet, hogy emberek jöttek-mentek körülöttem és a villamosok jártak. Amikor megérkeztél, csak akkor jött mozgásba minden, és egyszer csak láttam az üzletek kirakatait meg a járókelőket, meghallottam a villamosok csörömpölését és az autók tülkölését.

Kint még a tél farkasa jár,
grönlandi szél üvölt,
jőjj kedvesem, ha átölelsz,
gyönyörű lesz
a Föld...

Egymásnak arccal
kerültünk végre,
szorongva hallgatsz
némább beszédre.
Nincs nagyobb titok,
nincs nagyobb vigasz:
rád hasonlítok,
rám hasonlítasz.

Harminc órája már, hogy végtelen
forró síneken fut az életem.
Tükörbe néztem, s olyan furcsa, hogy
most egyszerűen csak boldog vagyok.
Harminc óra - hogy szállnak a percek -,
de minden percben jobban szeretlek!
Ugye szorítod, el nem engeded
ezt a fáradt és megtalált kezet?

Várjuk a karácsonyt... minden évben. És minden évben meg is érkezik. Aztán elmúlik. De nem. Nem ezt a karácsonyt várjuk. Nem azt, ami minden évben megérkezik. Hanem egy másikat. Ami egyszer érkezik meg. És ami nem múlik többé. A karácsonyt, ami elhoz egy ajándékot. Mint az első karácsony. És várjuk életünk karácsonyát. Várjuk azt, akit ez a karácsony hoz. Az igazi Ajándékot. Akit megkaptam. Téged.

A kincs értékét a hiány határozza meg. A hiányban érzed, mit jelent neked. Mennyit jelent. Mennyit jelentesz. Nekem.
Mindent.

Minden karácsony újabb ajándék, újabb meglepetés. És mennyi karácsony volt már. Mennyi karácsonyom. És mennyi ajándék. De még soha ilyen csodálatos. Soha olyan kedves, drága, mint az, amit ma, ezen a karácsonyon kaptam. Egy ajándékot, amit soha nem feledek. Egy egyszerű, mégis gyönyörű ajándékot. Egy könnycseppet. Ami a szemed sarkából bújt elő.

Nem az számít, mennyi időt élek. Csak az, hogy mennyit élek boldogságban. Mert a boldogság nem az idő hosszától függ, nem lehet idővel mérni. A boldogságot veled mérem.

Lehetne szerelem... száz is, ezer is. Bármennyi. Lángoló, szép, kellemes, magával ragadó. Lehetne fájó, felkavaró, szenvedélyes vagy csendes. Lehetne bármilyen, lehetne bármennyi. Lehetne szerelem. De már nem lehet. Már nincs szerelem, nincs lángolás. Már te vagy. Csak te. A mindennél több, a mindennél szebb. A rendkívüli, az egyetlen, a felkavaró. A fájdalmas, a csodálatos, a kívánatos. A mélység és a magasság, a vihar és a csend, a pillanatnyi és az örök. A minden.

Cserélünk... néha könnyen, néha nehezebben, alkudozva, méregetve. Már egészen kicsi korunk óta. A játékainkat, kártyanaptárainkat, kisautóinkat, lemezeinket, bélyegeket, régi pénzeket... aztán lakást, autót, néha hazát. Mennyi mindent. Cserélünk. Ahogy én is tettem oly sokszor. És akár ma is. De van valami, amit soha, semmiért, semennyiért nem adnék, nem cserélnék. A veled töltött pillanatokat, perceket, órákat.

Ülünk és nézlek, - nézem a kezed.
Vajon fáradtan még meddig vezet?
Ki indul innen vajon hamarabb?
S mily szörnyű lesz annak, - aki itt marad.

Én tudom, hogy mit akarok. Téged akarlak. Azt akarom, hogy boldog légy. Azt akarom, hogy boldog légy itt, velem.