Elmerülten úgy néztelek,
mint föld a sarjadó füvet.
Elbűvölten hallgattalak,
mint erdő a friss kakukszót,
domb hátáról messze hangzót.
Virág virult, amíg szóltál,
szívem kinyílt, az is szólt már.

Majd kiszáll a bábból a lepke,
közeleg szép nyarunk kora;
fölesküszöm szelíd kezedre,
hogy el ne hagyjalak soha.

Eljegyeztelek nehéz szerelemre;
alkonyi táj tárul körénk, derengve
tündöklik egyre holdas sátra még,

Előbb fognak kialudni a csillagok, mint hogy elfelejtselek téged.

Álmodj, kis galambom,
Nyíló rózsakertről,
Csalogány daláról,
Drága kedvesedről.

Dehogy vagyon annyi csillag az égen,
A hány virág nyilnék az én szivemben,
Boldogitó szerelem a szívvirág,
Ily virágot néked a föld soh`sem ád.

Én asszonyom, ugy-e, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

Három földrészen is végigkergetnélek, ha ez az ára, hogy veled legyek.

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete szénje,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj, életem reménye!

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál...

Rejtély, utam merre vezet,
de járnom könnyebb azt veled,
kéz a kézben.

A búnak áttetsző tiszta hajnalán
te vagy a föld, a test, a vér
és terajtad kívül minden csak játék.

Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.

Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
életemnek fűszersója csak te vagy.

Minden jelben tegnap óta csak te vagy.
Uj dalomnak ringatója csak te vagy.
Reggel, délben, alkonyatkor néztelek
és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy.
Leng szivemben rózsakendőd, kék ruhád;
csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.