Minél többet adsz egy embernek, annál jobban fogod szeretni őt.

Szörnyet nem győzhetünk le egy másik szörnnyel, csak világossággal, a sötétségből csak a fény vezet ki.

Hálád előzze meg halálod!

A rossznak nem az ismerete, hanem a gyakorlása gonosz.

Mi mindannyian csak emberek akarunk lenni, és egyikünk sem tudja, hogy mit jelent ez igazából.

A jó szándék még mindig több, mint ha semmit nem teszel.

Nemsokára semmi sem különböztet meg egymástól.
De még ha háromnegyedrészt meg is vagy halva,
Ha akár egyetlenegy jócselekedetet végrehajtasz,
Akkor az életed váratlanul megújhodik.

Egyetlenegy jócselekedet is megmenekít mindentől.

A jó olykor elhiszi, hogy a benne működő önérték nem szorul segítségre, mert a gonosz nem talál fogást rajta, ezért előbb-utóbb elkotródik. Magától. Ha ebbéli hitében sokáig ringatja magát, akkor máris vesztett, mert a jóként piacra dobott akármi gyakorta silány és romlott, és fogyasztója is "azzá lesz, amit eszik". Önteltségében hiába képzel magáról akármit!

Miközben elérhetetlen álmokat hajszolunk, és neheztelünk az életre, mert megtagadja tőlünk az ajándékait, akadnak emberek, akik úgy támogatnak minket az utunkon, hogy közben nem vonják magukra a figyelmet. Csak adnak, és nem várnak semmit viszonzásul.

Gyakran megtörténik, hogy az erény tovább él, mint a becsület!

Isten ellen való vétek bárki halandót be nem fogadni a házba; ki-ki vagyoni helyzete szerint készített étellel fogadja az idegent. Ha elfogyott, az iménti vendéglátó másik vendéglátó hajlékot mutat, és oda is kíséri: a legközelebbi házat keresi fel, minden hívás nélkül. De ez nem is fontos: ugyanolyan szívélyességgel fogadjak őket. Ismerős és ismeretlen között vendégjog tekintetében senki sem tesz különbséget.

A jó ember akkor jó, ha a másikban is a jót keresi.

A világ és az ország dolgait nem lehet kizárólag jósággal intézni; a rosszra éppolyan szükség van, mint a jóra, bűnre éppúgy, mint a jótettre.

Az erkölcsöt rá lehet erőltetni az emberekre külső eszközökkel: szabályokkal, a társadalom jogászai által hozott törvényekkel, büntetéssel. De ezeknek az egyén szempontjából nincs különösebb jelentősége, belső tartást nem ad, legfeljebb a lázadást váltja ki. A valódi erkölcs, ami belső parancsra határozza meg az ember viselkedését, mindig a saját tetteink következményeinek belátása után alakul ki, amikor tudom: ha bántok, engem is bántani fognak, hogy egyensúlyba kerülhessek az által, hogy ugyanazt élem át a másik oldalon, mint amit én tettem. Ezt meg kell tapasztalni, át kell élni nem is egyszer, ahhoz, hogy belső törvénnyé váljon, ami már nem engedi, hogy olyasmit tegyünk másokkal, amit magunknak nem szeretnénk.