A világon az idő a legfontosabb. Az egyedüli valóság. A minden.

Ónsúly a fájdalom, ha itt, jelenben,
Könnyű, ha múlté, mint a hópehely.

Az idő elmossa azt, ami elválasztott minket, és mindent átformál.

A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk, rajta állunk.

Úgy tartják, öregek nélkül nincs múlt, gyerekek nélkül nincs jövő. Múlt és jövő nélkül pedig nincs jelen.

Más időben élünk, mi emberek, mint a Föld,
más évszakokat szülünk,
más részvétet,
más ijedelmeket.

Az idő illúzió. Nem tárgy, aminek kiterjedése, hosszúsága, átmérője van, de tartalmak hordozója. A tartalomtól függ, hogy rövidnek vagy túlságosan is hosszúnak érezzük. A legjobb idő az, amit nem is lehet érezni, elrepült. De amit itt hagyott, amit megéltünk, az érdemes esemény volt.

Amint múlnak az órák, a nap folyton ablakot cserél.

A múló időt ne úgy fogjuk fel, mint ami koptat és elveszejt, ne egy marék homokot lássunk benne, hanem valamit, amiben kiteljesedünk!

Rövid időtávlatot érzékelő tudatunk számára sok minden egyensúlyként jelenik meg, noha valójában nem az.

Nem tudom megszokni, hogy rohan az idő. Állandóan az az érzésem, hogy az élet holnap kezdődik. Az iga­zi élet.

Amikor az ember fiatal, azt képzeli, még temérdek ideje van, hogy azt tegye, amit eltervezett. Nem veszi észre, hogy az idő múlik. Ez a baj. De az idő attól még múlik.

Bitang napok, kegyetlen kölykei
az időnek,
rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, -
hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor?
Akkor se, ha már nem kell?... Vagy csak akkor?!

Ha valaha valaki meg akarja tapasztalni, mit jelent az idő és a lét végtelensége, csak nézzen fel az éjszakai égre, és érezze, ahogy drága halottuk visszanéz rá. Ilyen az egyesülés és az elválás kettőssége.

A szerelem nem egyéb, mint fénylő pont, s mégis úgy tetszik, hogy diadalmaskodik az idő felett.